Földünknek két rejtelmes része, az északi sark és a déli sark állandóan foglalkoztatja a tudományos világ figyelmét s általában mindenkinek a képzeletét. Milyen a földnek ez a két pontja? Volt-e ott élet valaha? Az északi sark rejtelmét még nem sikerült felfedezni, de a déli sarkról már becses adataink vannak. Most tért vissza felfedező utjáról egy bátor angol tengerésztiszt, Shakleton, a kinek sikerült a déli sark megközelítése.
A tudományos kutatás hőseinek sorában fogják ezentul emlegetni Shakleton angol tengerészhadnagyot, a kiről eddig semmit sem tudott a világ.
Ez a merész kutató Irországban született és Londonban nevelkedett s kora ifjuságában a tengerészpályára lépett és évekig szolgált kereskedelmi hajókon. Később részt vett a Scott kapitány expedicziójában, mely 1900-ban indult utnak a „Discovery”-n s négy esztendő mulva tért vissza. Ezután majdnem az a veszedelem fenyegette Shakleton hadnagyot, hogy zavartalan, békés életü nyárspolgárrá válva, sohasem fogja gazdagitani a tudományt a felfedezéseivel.
Három évvel ezelőtt át akart csapni a politika terére s képviselőjelöltnek lépett fel Dundeeban, de szerencsére megbukott. Ez a kudarcz megmentette őt a tudomány számára. Ha sikerül a terve, most talán apró tengerészeti kérdésekkel bajlódott volna a parlamentben, a helyett, hogy rászánja magát a déli sark felfedezésére.
Évekkel ezelőtt megkezdte már e felfedező utjának tervezgetését s a tudomány barátai végre összegyüjtottek számára 750.000 koronát, hogy megvalósíthassa tervét, a melylyel most olyan nagy szolgálatot tett a tudománynak.
Csendben, feltünés nélkül készült az utjára s 1907. augusztus 7-ikén indult el a „Nimrod” nevü 227 tonnás czethalász-hajón, a melyet átalakitott a maga czéljaira. Expedicziójának tagjait kiváló és elszánt emberekből válogatta össze. Vele mentek: James Murray biológus, Erik Marshall főorvos, Adams hadnagy, meteorológus, Sir Philip Brocklehurst geológus, Ernest Joyce, az angol haditengerészet volt tisztje, A. F. Mackay orvos, W. A. R. Mitchell hajóorvos és zoológus és dr. David geológus, a Sydney University professzora.
Mielőtt a „Nimrod” elindult a londoni kikötőből, az angol királyi pár a fedélzetére ment és jó szerencsét kívánt a merész vállalkozáshoz. A király ekkor a Viktória-renddel tüntette ki Shakletont, a királyné pedig átadott neki egy angol lobogót, hogy majdan tüzze azt oda a déli sark valamelyik ormára, hadd hirdesse ott az angolok dicsőségét és hatalmát. Képünk azt jelenetet mutatja, a mikor Shakleton hadnagy – ott van már a mellén a Viktória-rend – megmutatja az angol királynak a hajó felszerelését. Körülötte áll az expediczió többi tagja. A kép baloldali részén egyszerü utczai ruhában látjuk az angol királynőt, mögötte az udvarhölyével.
Az expediczió karácsonykor érkezett meg Uj-Zélandba. Rövid pihenés után Shakleton elindult innen dél felé s addig haladt, a meddig csak haladhatott. E próbaut után ismét visszatért Uj-Zélandba s megkezdte az előkészületeket a déli sark elérésére. Két csapatba osztotta az expediczió tagjait; az elsőnek a magnetikus sark, a másodiknak pedig a geográfiai sark elérését tette a czéljává.
1908. márczius 5-én elindult Shakleton a maga csapatával az Erebus sarki tűzhányó felé. A Royal-foktól indultak utnak a már két nap mulva 1800 méternyi magasságba jutottak negyvennyolcz fokos hidegben. Innen kezdve már ki-ki maga vitte a hátán a csomagját. Márczius 9-ikén négyezer méternyi magasságba jutottak s most már elérték a tüzhányó kráterét, a melynek szélessége nyolczszáz, a mélysége pedig háromszáz méternyi.
A nagy hidegben Rockelbur keze megfagyott s le kellett vágni az egyik hüvelykujját.
A csapat azután visszatért a Royal-fokhoz s október 29-ikén indult innen utnak a déli sark felé. Shakleton hadnagy szibériai lovakat vitt magával kutyák helyett s aczélszerkezetű automobilon haladt előre, a mig a jég és a hó el nem állta az utját. Egyik képünkön bemutatjuk az expediczió czéljára készült érdekes automobilt. Fogas kerekei voltak az automobilnak, hogy a jégen is haladhasson.
Ezután részint korcsolyán vagy hóczipőkön, részint pedig lóháton haladt tovább a csapat. A ló néha hasig belesüppedt a hóba. Utközben megöltek eyg-egy lovas s a husukat hátrahagyták élelmiszer gyanánt. Nagy hósivatagokon át elérték deczember 5-én a 172-ik szélességi fokot, deczember 18-ikán pedig 2270 méternyi magasságba jutottak.
A hideg szinte elviselhetetlen volt s időnként hóviharok is akadályozták őket az előrehaladásban. Január 9-ikén mégis elérték a 162-ik hosszusági fokot s itt kitüzték az angol lobogót. A 3000 méternyi magasságból végtelennek látszó hómezőt pillantottak meg a kutatók, de nem haladhattak tovább, mert már nem volt elég élelmiszerük s csak néhány lovuk maradt.
Száztizenegy mértföldnyire voltak már a déli sarktól, a mikor vissza kellett térniök. Hogy a visszavezető utat megtalálják, a sátor póznáit leszurták a hóba s egy-egy darab ponyvát kötöttek rájuk lobogó gyanánt. A nagy szél azonban, elragadta ezeket a lobogókat s a kutatók csak hosszas keresgélés után akadtak rá egy-egy póznára. Utközben a hátrahagyott lóhussal táplálkoztak, de majdnem valamennyien megbetegedtek tőle. Dr. Marshall olyan beteg lett, hogy ott kellett őt hagyni az uton Adams hadnagy felügyelete mellett. Néhány nap mulva aztán folytathatták az utjokat. Shakleton hadnagy a társaival együtt márczius elsején megérkezett a hajójához.
Azalatt az expedicziónak második csapata a magnetikus sarok elérésére indult dr. Davids vezetése mellett. November 6-én indultak el a Royal-foktól s kilenczvenhat napra való élelmiszert vittek magukkal. Két hónapi erőltetett menet után 2300 méternyi magasságba jutottak s február 16-ikán elérték a magnetikus sarkot és kitűzték ott az angol lobogót. Megállapították, hogy a magnetikus sarok a 72.55 szélességi s a 154-ik hosszusági fok alatt van. Száztizenkét napig tartott az ut, a mely 1260 mértföldnyi hosszuságu.
A befagyott tengeren korcsolyán jutottak át, de a mikor vissza akartak térni, rémülten vették észre, hogy a jég megrepedt s nem juthatnak át rajta. Már azt hitték, hogy ott fognak elpusztulni, de a csolnakon elébük küldött tengerészek még idejében rájuk akadtak és megmentették őket. A csapat egyik tagja Marson, a mikor észrevette a csolnak közeledését, örömmel rohant ki a sátorból, de ekkor belezuhant egy nyolcz méternyi mélységü kőszakadékba. Nagy bajjal tudták kimenteni onnan a megérkezett matrózok.
Shakleton nem érte ugyan el a déli sarkot, de mégis megbecsülhetetlen tudományos értéke van az expedicziójának. Megállapította, hogy a geografikus déli sark sik területen fekszik, mintegy 3300-3600 méternyi magasságban a tenger szine fölött. Ezenkívül nyolcz eddig nem ismert hegységet fedezett fel utközben. A legnagyszerűbb eredménye azonban az volt az expedicziónak, hogy Shakleton szenet talált a déli sark közelében. Ebből tehát kétségtelen megállapítható, hogy valamikor, a jégkorszak előtt növényi s talán állati élet is volt a déli sarkon.
Mikor a „Nimrod” már haza felé tartott, nehány angol ujság tudósítója elébe utazott az expedicziónak. Jellemzi az angol embert, hogy az expediczió tagjainak ez volt az első kérdésük, a mikor honfitársaikkal találkoztak: „Ki nyerte meg az idén a Burns-Johnson sportverseny diját?”
