Nemcsak neve és eredete, de jellege is tökéletes angol a férfitársaságok ama második otthonának, melyet a modern tökélyre fejlesztett klubb nyújt ma az üdülésre és szórakozásra vágyó férfivilágnak. Nem mintha női klubbok is ne támadnának, ma már mind sűrűbben, különösen Párisban s Amerikában, de igazi klubb-életet mégis csak a férfiak s ezek között is első sorban az angolok tudtak valóban teremteni.
A legelső ismert klubb is angol volt, a „Hableány”, még a XVI-dik században s tagjai között ott találjuk az Erzsébet korabeli Anglia minden nevezetes alakját, egyebek közt magát Shaksperet is. I. Károly zavaros idejében a hangulata nem volt kedvező klubbeli összejövetelekre, de már II. Károly alatt anabaptisták, presbyteriánusok és a köztársaságiak megalapították a „borjúfej”-klubbot a királypártiak gúnyjára.
Társas összejöveteleikben ugyanis a fő ételfogás borjúfejből állott, mely az elhalt királyt jelképezte, bár alkalmilag csukafej is megtette ezt a szolgálatot, kis hallal szájában, mint a zsarnokság symboluma vagy vadkanfej almával szájában, a bestialitás jelvénye. Ilyenkor ünnepélyesen elégették Károly király könyve, az Ikon Basilika egy példányát, kivégzésére zsoltárt énekeltek s a borral megtöltött borjúkoponyából ittak.
A tizenhetedik század végén támadt Londonban a Korsó-klubb is, melynek lakomáit érdekesen írja le egy névtelen kortárs. Egy közel kilenczven éves aggastyán elnökölt az összejöveteleken, valamivel emeltebb helyen ülve karszékében, hogy rendet tartson a társaság fölött. A terem másik végében az egész idő alatt hárfás játszott.
Időnként felállt valaki, hogy egy dalt énekeljen. Egyebet mint sört nem ittak s minden klubb-tagnak megvolt a maga külön kancsója s ennek helye az asztalon krétával volt megjelölve. Mindenki akkor távozott, mikor akart, de már hétkor meg kellett jelennie, hogy helyet kapjon s tízkor már a társaság nagy része eloszlott.
Anna királynő idejében különösen nagy virágzása volt a klubboknak. Egy angol vidéki városban külön klubbja volt a kövéreknek. A klubb-helyiségnek két bejárata volt, egyik közepes nagyságú, a másik két szárnyas ajtóra nyíló. A ki az előbbin be tudott férni, azt nem vették fel, de ha beszorúlt, akkor feltárták előtte a kétfelé nyíló ajtót s diadallal fogadták körükben. Bár a klubb csak tizenöt tagból állott, három tonnát nyomott.
Maró ellentéte volt ennek a „Madárijesztők” köre s e kettő közt nem sokára oly halálos vetélkedés támadt, hogy a két polgármester egyikét évenként az egyik, másikat a másik klubból kellett választani. Egy kövér egy sovány.
Nem kevésbé népszerű volt az „Ü-hüm” klubb, a melynek tagjai csendesen szívták pipáikat s egy szót sem szóltak. Kevésbé ártatlan emberek verődtek össze a „Párbajozók klubbjá”-ben, melybe csak olyan vettek be, a kinek már volt párbaja. Elnökük egyetlen mérkőzésben hat embert ölt meg s a többi tagok is áldozataik száma arányában foglaltak helyet körüle.
London utczáinak sokáig volt rettegett réme a „Mohock-klubb”. Ennek tagjai előbb holt részegre itták magukat, azután szétszóródtak az utczákon s minden szembejövőt megtámadtak. Sokat leütöttek, másokat leszúrtak vagy megkéseltek, s az őrséget megszalasztották. Voltak különböző mesterfogásaik, p. o. áldozataiknak laposra nyomni az orrát s újjaikkal kiszúrni szemüket. Ezt nevezték „oroszlán-ugratásnak”. A „tánczmesterek” arra tanitották tanítványaikat, hogyan kell magasat ugrani a lábaikon átszúrt kardoktól. "Buktatóknak" nevezték azokat, a kik a nyalábra kapott asszonyokat ültették fejökre.
Ma már Angliában is lejárták magukat ezek a tréfás jellegű klubbok. A kor komolyabb lett, a társas érintkezés feszesebb. Ma már a legtöbb klubban a tagok egyik fele nem is ismeri a másikat. S ez természetes is, mert a klubbok többé nem tartják hivatásuknak a polgári foglalkozások közt oly éles határvonalat vonni. Irodalmi klubbok tulajdonkép, a szó szoros értelmében nincsenek is már; maga a londoni „Vadember” klubb sem zárkózik el többé oly tagok fölvételétől – ellentétben eredeti rendeltetésével – a kik a irodalom, művészet és szinpad hivatásával csak meglehetős távoli összeköttetésben állnak.
V.