Egyszer már írtam e tárgyról az Urániában (1908. évi 5. szám), a mikor a dohányzáskor, jobban mondva a dohány elégetésekor keletkező szilárd és illó anyagok különféleségeiről és káros hatásairól szóltam. Hogy ez a thema nem érdektelen és hogy a tudományos világ előkelő helyein is jelentőséget tulajdonítanak neki, leginkább azok a praecis és exact dolgozatok igazolják, a melyek elég gyakori időközökben megjelenve, folyton egy-egy újabb adattal bizonyítják a dohányzás nem közömbös voltát.
Csak nem régen jelent meg Lehmann K. B. terjedelmes dohánytanulmánya a Hygienische Rundschau-ban. legújabban pedig magyar buvárt foglalkoztatott a dohányzás kérdése. Liebermann Leó vizsgálatait különösen azon kérdés tisztázása czéljából végezte, vajjon a dohányzás hygieniai jelentőségében van-e szerepe a szivás gyorsaságának. Már előre is feltehető volt, hogy gyorsa és lassú dohányzás mellett az égési és az ú. n. száraz lepárlási termékek mennyisége és minősége tekintetében oly különbségek mutatkozhatnak, a melyek esetleg tudományos alapot adhatnak azon általánosan elterjedt felfogásnak, hogy a gyors dohányzás ártalmasabb, mint a lassú.
Egyúttal pedig feleletet keresett arra a kérdésre is, vajjon a nedves szivar-e az ártalmasabb, vagy pedig a száraz kisérleteknek egy részét úgy rendezte be, hogy a megszakitott, szakaszokban történő szivást figyelhesse meg; ezért a szivar elégetése alatt nagyobb közöket tartott, a mikor a szivás teljesen szünetelst. A kapott eredmény meglepő, de teljesen fedi a tapasztalati tényeket. Azt találta ugyanis, hogy ugyanazon dohánymennyiésgbő annál több kátrányos termék képződik, minél rövidebb az elszívás ideje.
Úgy hogy ötperczes elszívás mellett majdnem háromszor annyi kátrányos termék képződik, mint 15 perczes, tehát háromszor hosszabb égés mellett. Tudományosan is beigazolást nyert tehát az a gyakorlati tapasztalati tény, hogy az egyszer kialudt szivar meggyújtva mindig erősebb (azt mondják: megbagósodott). Ha folytonos szivás mellett figyelte meg az égési termékek viszonylagos mennyiségét, akkor azt találta, hogy a szivar gyorsabb elégésekor sokkal több kátrányos termék képződött, mint lassú szívás alkalmával.
De ezen kisérletekben az égés ideje és a kátrányos anyagok mennyisége között nem mutatkozott oly arányosság, mint a szakaszos szívással végzett kisérletekben. A megejtett kisérletek folyamán még egy érdekes eredményre jutott Liebermann, a mi pedig éppen ellenkezője az általános hiedelemnek. Úgy hallottuk ugyanis eddig mindenkitől, hogy a dohányt jól ki kell szárítani, mert a nedves szivar mindig erősebb.
Liebermann kisérletei pedig azt mutatták, hogy a szárított szivarokból több kátrányszerű anyag képződik, mint a nedvesekből, vagy a csupán kénsav felett szárítottakból. E kisérletek, melyek berendezésüknél fogva elég jól megközelítették a gyakorlati viszonyokat, mindenesetre érdekes tanulsággal szolgálnak azok részére, a kik semmi áron sem akarnak lemondani a dohányzásról.
Csupán curiosum gyanánt emlitem meg, hogy elődeink és nagyapáink egész pipa-hygieniát alkottak maguknak, a mire a nagy mérvben elterjedt dohányzás mellett bizonyára szükség is volt. Így azt tartották, hogy tájaknak nagy befolyásuk van a termelt dohányra. Lapályos, nedves és ködös tartományokból ártalom nélkül lehet erősebb dohányt is szívni, ellenben magas helyeken fekvő, vagy száraz és szeles tartományokban gyenge dohányt kell választani, de tekintetbe veendő a testalkat és az eledel is.
„Ivás nélkül a sok dohányzás nagyon árt a testnek és ezét azokra nézve, a kik ülve dolgoznak, a dohányzás csak a nyugvás óráiban tanácsos.” – „A ki sokat szokott pipázni, válaszszon magának gyenge dohányt, mertt ez a velőt nem tüzesíti annyira és nem is olyan ártalmas a tüdőre és gyomorra nézve.” Majd a dohányzás hasznáról azt tartották, hogy „a pipázás legegészségesebb reggel, a felkelés után fél órával, délután ha az emésztés már megtörtént és estve, a lefekvés előtt egy órával.”
A délutáni dohányzásnak az a haszna vagyon, hogy az mésztőerőt ujonnan feléleszti és a gyomrot megtisztítja minden ebéd-maradéktól. A pipának tulajdonítják a víg, jó kedély, a nyugodt éjszakákat stb. De ezek a „jó” tulajdonságok csak akkor kisérik a dohányzást, ha az ember józan fejjel kel fel és csak egy pipácskával szi, ha ebéd után nem mindjárt dohányzik és ha lefekvés előtt sem nem későn, sem nem sokat pipázik.
Dohányzáskor a mennyire lehetséges, kevés füstöt kell ereszteni, mivel a füst bevevén magát a fejbe, annak minden részeibe sebesen elfut, kábulást okoz, végtére pedig megtámadja a mellett és a tüdőt. „Egy pipa dohány sokkal egészségesebb, ha az ember szabad levegőben vagy valami magas szobában szívja. Az alacsony szobákban való dohányzás, főkép ha az ember sokat pipázik és nagyon füstöt, a tüdőre nézve nagyon ártalmas.”
Egész sora van a hasonló jó tanácsoknak, melyeket az érdekeltek annak idején a „Hasznos Mulatságok” lapjain találtak feljegyezve.
Dr. D-i
