Mikor e sorokat írjuk, még javában áll a harcz a magyar és az osztrák kormányok megbizottjai között, illetve még semmi jele annak, hogy sikerülni fog kiegyenlíteni az argentiniai húsbehozatal kérdése körül fölmerült ellentétet. Elmondjuk röviden, miről is van szó tulajdonképen.
Magyarország és Ausztria között szerződés van, a mely megállapítja, hogy a monarchia határain túlról mind a két államnak mennyi húst szabad behoznia. Ezt a megállapított mennyiséget úgy Ausztria, mint Magyarország csak abban az esetben lépheti túl, több húst csak abban az esetben engedhet be a határain, ha az egyik a másiktól erre engedelmet, illetve beleegyezést kapott.
Tudjuk, hogy az utóbbi esztendőkben a vágómarha és a hús ára hatalmasan megnövekedett. Se a szerbiai, se a romániai behozatal nem volt elegendő se a hiány, se a drágaság csökkentésére. Az osztrák kormány azzal segített a dolgon, hogy a rengeteg marhaállománynyal bíró Argentiniából, Délamerikából hozatott fagyasztott húst Ausztriába.
Ez a hús öt hétig utazik a tengeren, míg Triesztbe megérkezik.
Akár milyen kitünő az a fagyasztó készülék, mely a megromlástól megóvja, kifogástalannak ez a sokáig állott hús már nem mondható. De Bécsben és Ausztriában mégis nagyon kapós, mert jelentékenyen olcsóbb annál a kitűnő, friss húsnál, a melyet Magyarország szállít Bécsnek. Így történt, hogy Ausztriának kevés lett az az argentiniai hús, a melyet a Magyarországgal való szerződés szerint behoznia szabad és az osztrák pártok szinte egyhangúlag azt követelik, hogy sokkal többet szállítsanak belőle.
Hogy azonban ez megtörténhessék, az osztrák kormánynak a magyar kormány beleegyezésére van szüksége. Megindultak tehát a tárgyalások egy ilyen meg állapodás létesítésére. A magyar kormány nem zárkózott el mereven a kivánság teljesítése elől, de természetesen nem volt, a mint nem is lehetett hajlandó azt minden ellenszolgáltatás nélkül teljesíteni. Hiszen nyilvánvaló, hogy az argentiniai hús beözönlése óriási versenyt csinál a magyar szállításnak, a kik idáig a bécsi hússzükséglet legnagyobb részét ellátták és a kik sokkal jobb árút vittek, de jelentékenyen drágábban is lehetett csak adniuk.
Kétségtelen, hogy a rossz, de olcsó argentiniai hús tömege a Magyarországból szállított kitünő hús árát is lenyomhatja, a mi a magyar állattenyésztésnek nevezetes kárát jelenti. Ilyen körülmények között nagyon természetes, hogy a magyar kormány a kért beleegyezés megadása fejében gazdasági téren az osztrák kormánytól szintén ellenszolgáltatásokat követel, a melyek alkalmasak arra, hogy bennünket kárpótoljanak.
Lapunk más helyén mondjuk el, melyek a kívánt ellenszolgáltatások. Egyetlenegy sincs olyan közöttük, a mely jogtalannak lenne minősíthető, ellenben igenis vannak olyanok, a melyek csak meglevő, nyilvánvaló jogtalanságokat szüntetnek meg, tehát a melyek nem is igen jelentenek ellenszolgálatot.
És mégis micsoda förgeteges fölindulás fogadta odaát ezeket a kivánalmakat!
A megegyezés tárgyalására kiküldött osztrák megbizottak siettek kijelenteni, hogy azok a föltételek, a melyeket a magyar kormány a maga kivánt hozzájárulása fejében megszabott, egyszerűen elfogadhatatlanok, a bécsi lapok pedig megint rágyujtottak az ő kedves nótájukra és zsarolással vádolják Magyarországot, mert árát követeli annak, a mit tőle kivánnak.
Ismerjük már ezt a nótát.
Elfújják oda át minden alkalommal, a mikor a magyarság valamely jogát, igazát követeli. Zsarolásnak mondották az osztrák ujságok azt is, a mikor a véderőjavaslat megalkotásakor a rengeteg új áldozat ellenértékéül a magyar kormány nemzeti követeléseink egy töredékének érvényesítésén dolgozott.
Zsarolásunk neveznek ők egyáltalában minden kivánságot, a mely magyar részről hangzik el, ha csak a századrésze is annak, a mit követelni teljes jogunk lenne. De mikor ők markolnak bele a mi zsebünkbe, a mikor velünk kivánják megfizettetni azt a hasznot, a mi csak őket hizlalja, gazdagítja, akkor ez bezzeg nem zsarolás, hanem a közös érdek hűséges szolgálata. Mert, hogy mi fizessük meg az árát annak, a mit ő kap, az osztrák azt természetesnek és rendjén lévőnek találja.