József főherceg tanulánya a czigányokról.

Az ép oly érdekes, mint sok tekintetben rejtélyes czigányságnak tudvalevőleg egyik legalaposabb ismerője József főherczeg, a ki sokáig behatóan tanúlmányozta a sajátságos nép nyelvét, természetét, szokásait s e téren világszerte elismert szaktekintély. 

Ezért különösen becses, és nagy érdeklődést kel azon czikke, melyet „Az osztrák-magyar monarchia irásban és képben” czímű nagy munka közelebb megjelent 395-ik füzetében a czigányokról irt.

A czigányok történetéről többek közt ezeket mondja a főherczeg: „A czigányok a Himalaja aljáról özönlöttek szét, s e hegység neve a czigány nyelvben is azt jelenti, a mit a hinduban, t. i. hó-viselő. Hogy mikor kerekedtek föl onnan, nem lehet tudni. Mikor Európában megjelentek, őshazájukról már nem tudtak fölvilágosítást adni.

Európában a XV. Század elején kezdtek elszéledni. Török és Görögországon át Magyarországból Németországon át Olasz-, Franczia-, Spanyol-, Angolországba és Skandináviába. Hazánkban 1417-ben tűnnek föl több helyen tömegesen.

De valószinű, hogy elébb is voltak itt czigányok. Zsigmond király, Mátyás király, Ulászló, Izabella királyné, Báthory Zsigmond állítanak ki a czigányok számára szabadalmi, ajánló, biztosító leveleket. Az erdélyi országgyűlés is több izben foglalkozott a czigányok ügyével.

Mária Terézia 1761-ben állandó letelepítésre akarta szorítani őket. De intézkedéseinek ép úgy nem volt foganatja, mint II. József 1783-iki emberbaráti rendeletének. Az országgyűlések és kormányok, bizottságok és törvényhatóságok sokat foglalkoztak a czigányok ügyének rendezésével.

Általában ezen intézkedések mindeddig nem nagy sikerrel jártak, mert talán nem vették kellően számba a czigányok természetét. Pedig különösen a kóborló, sátoros czigányok állandó letelepítése a népművelődés szempontjából is igen fontos dolog hazánkban.

---

E sorok irója megkisérlette a nagyobb csoportos telepítést; de ez több akadályba ütközött. Kevés volt az e kisérletre fordított idő, tekintve a nép vad erkölcseit és műveltségének alantas fokát.

Nagyon valószínű, hogy vaskézzel, következetes erélylyel községenként is lehet foganatositani a telepítést, de ez sok költségbe kerűl az államnak és sok kellemetlenségbe a községeknek. Talán a közigazgatás államosításával lehetne véglegesen megoldani ezt a kérdést is.

A czigányok ügyének országos rendezéséhez első kellék, hogy tüzetesen ismerjük a czigányság számát és életmódját. De több rendbeli régi és újabb öszszeszámlálásuk nem nyújtott teljesen hiteles adatokat. Végre 1893 deczember 31-én Magyarországon külön czigányöszszeírást hajtottak végre, mely szerint az egész országban összesen 7962 községben találtattak czigányok, számszerint 274,940 lélek, közte 8.938 vándorló.

Összesen csak mintegy 10,000 czigánynak van valami 5000 holdnyi tulajdon vagy bérelt szántóföldje és kertje. Az iparűzők összes száma meghaladja az 50,000-et. Kereskedő-féle 4500 van, s ezek harmadrésze lócsiszár.

Zenéből 17,000-en élnek, köztük mintegy 150 nő. A telepes és a vándor czigányok közt nemcsak életmódra, hanem jellemre és alkatra nézve is észrevehető különbség van; nem is igen érintkeznek egymással.A vándor czigány rátartóbb, délczegebb; bőre szinte bronzszínű, míg a telepesé füstösebb.

A sajátságos és titokzatos, érdekes és regényes czigány fajt a nyugati népekétől teljesen elütő, kezdetleges és csodálatos életmódja, féktelen szabadságvágya és félelmes titokzatossága a romantikus költészet egyik fő elemévé tették, mielőtt a világ sejtette volna, hogy a czigánynak magának is van nagy értékű költészete”.