A Halál neve : Pestis

Bécs, Oporto, Marseille, Konstantinápoly és néhány angol város példája, melyekben újabban felütötte fejét a pestis, megmutatták, hogy a modern közegészségügyi tudomány eszközei többé már e borzasztó csapással szemben sem tehetetlenek egészen s eredmény kilátásával küzdhetnek meg vele.

Drákói rendszabályokkal igyekeztek leküzdeni a veszélyt már a régi századokban is, s hogy akkor sem siker nélkűl, az is tanúsatja, hogy Francziaországban több századon át tartó pusztítás után XIV. Lajos uralkodása közepe felé már a pestis lassanként megszűnt szedni áldozatait.

De minő barbár rendszabályok voltak ezek a maiakhoz képest, azt csak az orvostudomány akkori kezdetleges foka s a hatóságok ellenmondást nem tűrő szigora képes megértetni.

A beteget először is természetesen elszigetelték és pedig úgy, hogy ha gazdag volt és egy egész házat lakott, cselédjével együtt elzárták a külvilággal való minden közlekedéstől. A fertőzött lakás kapujára nagy fehér keresztet húztak, hogy mindenki tudomásával birjon a veszélynek, mely fenyegeti, ha csak közel lép is a házhoz.

Azoknak, kik a házban mégis megfordultak, - mint papok, orvosok és cselédek, - azontúl az utczán csak kezökben fehér veszszővel volt szabad mutatkozniok, hogy előre figyelmeztessék a közönséget a távolmaradásra.

Az úgynevezett „csókák” vagy betegszállítók feladata volt a ragályozottakat erővel elhurczolni lakásaikból a közös barakkokba, melyeket ütött-kopott csűrökből alakítottak át, hogy ott aztán a külvilágtól teljesen elzárva tartsák, vagy hulláikat félreeső helyeken eltakarítsák.

Egy pacardiai franczia orvos megdöbbentő képet rajzol azon időből ezekről az állapotokról:

„Október vége felé levén, - úgymond – folytonosan esett az eső, úgy hogy lehetetlen volt a betegeket a kertbe levezetni, mint a hogy szokták. Tehát egy félreeső csűrbe vitték őket, de oly számmal, hogy egymás mellé voltak kénytelenek sorakoztatni, mint valami állatokat, s alig voltak ott egy ideig, a rondaság és piszok oly nagy lett, részben a földön rothadó szalmától, melynek alúlról hiányzott szellőzése, részben pedig a szalmán levő tisztátalanságtól, hogy erős szervezetűnek kellett az embernek lennie, hogy belépve e csűrbe, mely különben elég szellős volt, a roszúllét el ne fogja. Nekem úgy, mint a papoknak (azoknak, hogy az utolsó kenetet feladják, nekem pedig, hogy orvosságot nyújtsak) két beteg közt kellett feküdnünk. Sokszor térdre voltam kénytelen bocsátkozni, vagy egyik kezemre támaszkodni, hogy egyik betegen áthajolva, a másikon segitsek.”

Kiegészitette ezeket az intézkedéseket az egészségesen maradottaknak nem kevésbé kiméletlen szemmel tartása és ellenőrzése. Valóságos ostromállapotba helyezték a polgárokat.

Mindez még nem volt elég; a párisi parlament a ragály első hirére sietett minden csavargót, koldust és foglalkozásnélkülit, ha csak nem volt párisi illetőségű, 24 óra alatt kitiltani a város területéről akasztófabüntetés terhe alatt. Metzben fel is állitották a bitót a város kapuja előtt, hogy mindjárt ráhúzzák az idegeneket, a kik csellel vagy erőszakkal egészségi bárcza nélkűl akartak a városba lopózni.

Tournayban a közegészség elleni kihágókat bottal és pellengérrel büntették, Angersben lenyilazták azokat, a kik a fertőzött házak jelzéseit eltüntették, Párisban pedig ökleiket zúzták össze. Nagy fehér keresztes fekete csuklyába öltözött, úgynevezett „egészségi kapitányok” ügyeltek fel a városokban mindezen óvintézkedések szigorú megtartására.