A haláljelöltek

Nem mulik nap a mikor a rendőrséghez egy-két, erőnek erejével a halálba kivánkozót ne vinnének. Talán azért mert olyan drága az élet, nézi annyi sok semminek az életet s eldobja magától oly könnyen, mint a mily könnyen kiszakaszt a gomblyukából és eldob az ember egy hervadt virágot.

És ilyenkor májusban, az élet és szerelem napfényes havában, ébred a legtöbb lélekben az enyészet vágyának komor árnyéka. Egyik öngyilkosság a másik után. A kik már ott feküsznek a morgue fagyos márványpadjain, azokkal már nincs dolgunk. Elvégzi a bonczoló orvos és a sírásó.

Annál több akad azonban a haláljelöltekkel. Az ügyetlenekkel, a kiknek kezében reszketni talált a revolver, vagy a szerencsés szerencsétlenekkel, kiket az utolsó pillanatban még megmentettek az életnek.

A legkeményebb policzistán is nem egyszer a megilletődés érzete fut végig, a mikor a köteles jegyzőkönyvelésnél szemtől-szembe áll velük Mari leányzó például a Dunába akart ugrani. Már elbucsuzott ettől a világtól, még egyet felfohászkodott… mikor egyszerre csak egy erős kéz rántja vissza. Egy rendőr izmos karja tartja- Hát magát mi leli? – kérdi. Mari sirva vallja be, hogy fáj neki az élet. Otthagyta a kedvese szégyenben.

A főkapitányságon aztán vigasztalják – Hogy lehet ilyen ostobaságot csinálni, nem kell azért ugy elkeseríteni, igérje meg, hogy lemond az öngyilkosságról. Mit tehet egyebet a leányzó. Megigéri. Ezzel utnak bocsátják.

De van makacs is. A ki végképpen megundorodott az élettől és csak a könnyei folynak vagy sötét daczczal néz maga elé. Nem igérek én semmit, - fakad ki – ha eleresztenek mégis csak végzek magammal. És ha még ugy őriznek. A rendőrség sokszor tanácstalanul áll ilyenkor. Le nem zárhatja a minden áron öngyilkosjelöltet.

Az öngyilkosságot nem büntetik nálunk. Csak Angliában van így, a hol a Themse vizében uszkáló életuntakat, ha kimentik, ráadásul lecsukják. Mi legfeljebb kikutatjuk a hozzátartozókat s azoknak adjuk át szives vigyázatra a konok öngyilkos kandidátusokat.

De sokszor nincs hozzátartozó és biztos, hogy ha elengedik az ilyeneket, megint csak szöget ver a falba s kötélre aggasztja magát, vagy eléje veti magát a villamosnak. Ilyenkor jő a puhítás. Reggelig szépen őrizzük s ez nagyon unalmas dolog a legelszántabb halálrajelöltnek is. Inkább megigéri, hogy megint örül az életnek, azaz – a hogy legtöbbször megtörténik – a hosszu idő alatt tényleg el talál gondolkozni. Belátja, hogy az önkéntes halál nem elintézés. Kivált a kapatos öngyilkosjelölteknél esik meg, a kik, mikor kijózanodnak, igen hálásak is szoktak lenni.

Vannak természetesen javíthatatlanok. Nemrég egy cselédleány lőtte magát mellbe egyik fürdőben, a ki valóságos rekordokat ért el az öngyilkossági kisérletekben. Megpróbálkozott már mindennel. Dunával, lugkővel, emeletről való leugrással, tizenegyszer variálta ezt igy, míg végre a mégis legbiztosabb revolverhez fordult. Akkor sem volt – szerencséje. Más rögtön végez, a leány csak kétnapi szenvedés után tudott meghalni.

Körülbelül ezer öngyilkosság és kisérlet esik meg évente Budapesten. Ezer ember egy évben, a kiknek igazán nem kell az élet. Nők és férfiak vegyest. A nők azonban itt is csak kisérletezők. A válságos perczben hiányzik az erejük. A legtöbb a revolvert választja, de méreghez is sokan nyulnak. Leginkább nők. Egyébiránt ebben is divat irányítja. Nem tréfálunk. Az ember utánzóhajlama még a halálban is megmarad. Mostanában például az emeletről való ugrás járja. És intelligens emberek csinálják, a kiknek módjuk volna kevésbbé rettentő halálnemet választani.

Budapesten van például egy nagy bérpalota. Már a negyedik áldozat bukott le véres testtel udvarának kövezetére. Öngyilkosházaknak rajzolódnak bele ezek a köztudatba s mind több akad, a ki odamegy halni – biztosan. Az öngyilkos is babonás.