A drága hús

A politika még csak most van hazatérőben Bécsből, a hol a közös ügyeket intézik el meglehetős simán a delegácziók, addig a belső politika kérdéseinek magvai még csak a földben érnek, kihajtani csak akkor fognak, ha a törvényhozás munkájának folyama itthon újra megindul és megint népes — talán hangos is — lesz a parlament csarnoka.

Addig nem uralkodó téma nálunk a politika, több szó esik társadalmi meg gazdasági kérdésekről, a legtöbb — legalább Budapesten — a rettenetes húsdrágaságról, a mely annyiban szintén közös ügy, hogy Magyarországot is, Ausztriát is egyaránt sujtja.

Bécsben már hetek előtt valósággal forradalmi jeleneteket provokált — persze békés forradalmat értünk — a mennyiben az osztrák főváros közönségének százezrei tüntelő menetben vonultak ki az utczára, szidták a husdrágító agráriusokat és követelték az argentinai marhahús behozatalát. 

Budapesten a helyzet semmivel se jobb, sőt még roszabb, mint Bécsben, mert tudvalévő, hogy a mi különös tarifapolitikánk a magyar marhahús javát az osztrák császárváros piaczára utalja. A magyar vidéki városokból a marha olcsóbban szállítható el Bécsbe, mint Budapestre. 

Ha tehát Bécsben drága a marhahús, Budapesten még drágább. Iszonyu az ára már meglehetős idő óta, most pedig a mészárosok kijelentik, hogy még jobban föl fogják emelni és pedig nem kevesebbel, mint a mostani árnak egy harmadrészével. A takarmánybőség következtében ugyanis az élő állat ára megdrágult, a gazda nem lévén kénytelen eladni. Szerbiának pedig, a mely nagy hússzállítója volt mindig a monarkiának, most zárva vannak határaink. Onnan élő állatot behozni nem szabad.

A fogyasztó közönség indulata ilyen körülmények között az ellen az osztály ellen fordult vagy fordíttatott, a melynek a mostani viszonyok egyedül kedveznek. Az agráriusokat okolják, a marhatenyésztő gazdákat, kiknek ez az állapot hasznot jelent mert nagy áron értékesíthetik a jószágot. Orvoslásul pedig az argentiniai húsbehozatalt és a szerb határ megnyitását sürgetik. 

Segítene-e csakugyan ez az orvosság; nem egészen bizonyos.
Az argentiniai hús semmiesetre se lehetne nagyon olcsó, mert a rengeteg távolságból való ide szállítás költsége maga is nagyon jelentékeny, Szerbiának pedig ma már más piacza is van az állattenyésztése számára és a mi még nekünk jut, aligha lenne annyi, hogy szabályozólag tudna hatni az árakra. 

De ha a sorompók megnyitása valóban le is tudná nyomni az árakat, még akkor se bizonyos, hogy a magyar fogyasztóközönség látná-e a hasznát annak, a minek a határmegnyitás által sújtott magyar gazdaközönség fizeti meg az árat. Mert a bővebbé lett húsmennyiséget a mi szállítási politikánk megint Bécsbe halmozná és könnyen előállhatna az a helyzet, hogy Bécs kap ugyan olcsóbban húst, de a magyar fogyasztóközönségen rajta marad a drágaság, a melynek azonban most már a magyar gazdaközönség se látja semmi hasznát. 

A húsdrágaság kérdése tehát nehéz és bonyolult kérdés, a melynek megoldása nagy körültekintést igényel. A gazdák érdekére is tekintettel kell lenni, mert azzal, ha rákényszerítik őket, hogy a marhát olcsón adják — Bécsnek, a magyar fogyasztóközönség azonban továbbra is a drágaság terhe alatt nyögjön, Bécs baján segítve van, de a mienk csak nagyobb lesz, mert a gazdaközönség helyzete is roszabbra fordul.

Már pedig megtette-e valaha Bécs azt, hogy kárpótlást adjon a magyar gazdáknak, mikor a magot se termette meg a föld, vagy valami vész seregestől irtotta a jószágot? Vagy juthatott-e csak eszébe is valakinek az, hogy ezt a szerencsétlenséget az osztrákok zsebéből fizettesse meg a magyar gazdáknak?

A mostani éktelen drágaságon segíteni kell, de nem úgy, hogy csak mi fizessük a segítés árát és csak az osztrák élvezze a segítés hasznát!