A drágaság

Van nekünk egy igen büszke közmondásunk, a mely így szól: Magyarországon még senki se halt éhen.
Ez a mondás régen született, hogy igaz-e még ma is, arra bizony nem mernők az esküt letenni, de hogy az igazsága, ha ugyan még megvan, hosszú életű legyen ezentúl is, ahhoz a viszonyoknak nagy és gyökeres változása szükséges. Mert bizony olyan lett az élet szép Magyarországon, hogy a koplaló-művészeket már nem belépti-díj ellenében mutogatják a czirkuszokban, mert ingyen is láthatunk bőségesen embereket, a kiket erre a nem irigyelni való mesterségre, a koplalás tudományára megtanít az élet. 

Csupa jól élő vagy legalább is jól lakott ember soha se volt a világon.
Vannak helyek a földön, a hol az éhinség állandó. Indiában állandóan több embert pusztít el az éhség, mint a legerősebb kolera-járvány. De talán alig van olyan része a világnak, a melyet a természet áldása jobban bebiztosított volna a táplálékban való nélkülözés ellen, mint Magyarország. 

Mert ez az áldott, megszentelt, gyönyörű föld bőven és a legkiválóbb minőségben megterem mindent, a mi tápláléknak szükséges, ízes, egészséges és kitűnő. A magyar búza lisztjének finomságra, tápláló erőre, a magyar gyümölcsnek ízre és zamatra, a magyar bornak nemességre és tűzre nézve nincsen párja kerek e világon. Sehol olyan jó kenyeret, olyan kitűnő gyümölcsöt nem esznek az emberek, mint minálunk — a kinek ugyan módja van hozzá. 

Mert bizony ahhoz, hogy tisztességesen táplálkozhassunk, ma már mód kell.
E tejjel és mézzel folyó Kánaánban ma már ára, sőt kegyetlen és néha elviselhetetlen ára van az életnek. Már esztendőknek meglehetősen hosszú sora óta szakadatlanul tart a drágulás, a mely a legutóbbi időkben valósággal rohamosan fokozódik. Az ország nagyvárosaiban, elsősorban és főként Budapesten az élelmi szerek áremelkedése olyan arányokat öltött, mint inség idején és a viszonyoknak ez az alakulása Európa legdrágább városává tette a magyar székesfővárost.

De jól tudjuk, hogy — ha nem is ilyen mértékben – az élet és az élelmiszerek megdrágulása országszerte általános.
Nincs olyan város vagy község Magyarországon, a hol a táplálkozási czikkek: a kenyér, a hús, a tej, a gyümölcs ára az utóbbi esztendők folyamán állandóan és jelentékenyen ne emelkedett volna. Ennek a drágaságnak a természetes eredménye azután az, hogy folytonosan roszabbul élünk, gyöngébben táplálkozunk, mint azelőtt. A húsfogyasztás például az egész országban megcsökkent, az emberek beérik vele, sőt örülnek, ha csak kenyérre is telik. 

Ez egy egészségtelen és tűrhetetlen állapot.
A rettenetes drágaságon, mely különösen a városi lakosságot nyomja, de a falukat se kiméli, segíteni kell. És pedig segíteni kell a legtermészetesebb módon: a drágulás okainak megszüntetésével vagy legalább is megcsökkentésével. Ez okok között kettő a legfontosabb. Mert a drágulást előidézte egyrészt az, hogy a magyar föld termése túlságosan is kiözönlik a külföldre, másrészt meg az, hogy az élelmiszerek közvetítése a fogyasztó közönséggel nagyon is megfizetteti a maga munkáját. A pék, a mészáros, a gyümölcskereskedő túlságosan nagy haszonra dolgozik. 

Az első ok megszüntetése a kormányzat, a másodiké a hatóságok föladata.
A mi mostani szállítási, tarifapolitikánk lehetővé teszi azt, hogy a magyarországi marha husa olcsóbb legyen a külföldön, mint Budapesten, mert a külföldre szállított marhát a vonat sokkal olcsóbban viszi. A termelő érdekeit mindenesetre meg kell védeni, de gondoskodni kell róla, hogy ez a védelem ne a hazai fogyasztó közönség rovására történjék. 

A kereskedők kapzsisága ellen való védekezésnek Budapest érdekes példáit mutatja.
Mikor a pékek szakadatlanul emelték a portékájuk árát, Budapest kenyérgyárat rendezett be, a melyet a város maga kezel és a mely csakugyan sikeresen vágta utját a további ársrófolásnak. Most a mészárosok hasonló viselkedése arra bírta a fővárost, hogy próbavágatásokat eszközöl, a mi a községi mészárszékek fölállításának előkészítése. Ezek a mészárszékek azután majd lehetetlenné teszik a közönség kizsákmányolását. 

A régi olcsó világot visszahozni nem lehet.