A legnehezebb, legfárasztóbb szolgálat, a mi kijut a rendőrségnek, az ugynevezett központi ügyelet. Délután kettőkor lezáródnak a hivatalos szobák és ennek a nagy Budapestnek minden rendü és rangu bajainak intézését átveszi a központi ügyelet. A kinek panasza van, odamegy.
Kés és revolver drámái, kicsi és nagy gonosztevők ügyei mind ott intéződnek. A mit egy nagyváros napi krónikája a rendőrség számára termel, - s ez van bőven – mind odakerül: a központi ügyelet a legfőbb nyomozóiroda s a legfőbb rendelkező fóruma.
Egy kapitány, két fogalmazó s néhány detektív személyesíti ilyenkor másnap reggel nyolcz óráig a mindenható s mindentudó rendőrséget. Apelláta ellenök nincs, csak a törvény, a paragrafus betűje. Sulyos a felelősség s kemény a munka.
Mikor más már régen aluszsza az igazak álmát, a villany vöröses fénye mellett ott őrködnek a rend őrei, s ha még ugy lüktet az agy s önkéntelenül is csukódnak a fáradt szempillái: nincs nyugalom. A törvény szemének mindig nyitva kell lennie. a rendőrségnek soha sem szabad – aludnia.
Mi tűrés-tagadás benne, nem is lelkesedik senki sem tulságosan erre a szolgálatra, mely a gyakorlatot s tudást, az idegeket: az egész fizikumot ugyancsak próbára teszi. De viszont megkönnyebbülten sóhajt fel mindenki, ha a megváltó reggel beköszönt s egy-két hétre megint – másokra vár ugyanez a feladat, vagy rendőri műhumor-nyelven: a házmesterkedés.
A kép találó. Mintha ez a Budapest egy nagy ház volna s a központi ügyelet gondnokolná el ennek a csuka nagy háznak bizony szörnyen vegyes p????ját. Azzal a különbséggel, hogy – gorombáskodni nem szabad. Ámbár akad, a ki az ellenkezőjéről van meggyőződve. Sűrűn esik meg aztán, a „házmesteri” teendők fontos velejárója: a kapunyitás. Megint azzal a különbséggel, hogy czellaajtó az, a mely nyilik, s rögtön be is csukódik utána.
Hát bizony tarka sorban vonul fel az embertipusok sokadalma egy ilyen központi ügyelet alatt. A véres szenzácziók hőseit, az álkulcsok és feszítővasak érdemes lovagjait s agyafurt, ravasz zsebtolvaj-spécziket azonban hagyjuk most….A képsorozatból olyan pillanatfelvétellel most csak egy tipust ragadunk ki : a haszontalan embereket. A kik nem éppen bünösök s nem gázolnak sulyosan bele a paragrafusokba. Legfeljebb enyhén ütődnek azokba, vagy az okosságnak s morálnak volna gáncsszava hozzájuk.
Íme nyilik az ajtó s hetyke fiatal ember sétál befelé. mögötte az elmaradhatatlan rendőr. Majd belapul félénken egy czifra kis leány. Az utczai pillák közül való. Ő a panaszos.
- Én Tóth XIII. János rendőr alázatosan jelentem a tekintetes forgalmazó urnak! – kanyarítja ékes hivatalos stilusban a rendőr – Behoztam V. Jánost, merthogy vendége volt ennek a leánynak… ellopta öt forintját és meg is verte.
A fiatal ember – amolyan Dob-utczai gigerli – közbevágott.
- Harmadszor ….az öt forintot nem loptam el. Hogy megképeltem a leányt, ahhoz jogom van. A Selyem Ruszi a kedvesem volt, mielőtt megnősültem. Azelőtt nem csinált egy pofonért annyi komédiát… De ez az! Nem tetszik neki, hogy megházasodtam.
- Maga házas?
-Egy hete… De tudja isten, nem smakkol. A lányok olyan unalmasok, mikor feleségek. Hát csak vissza kivánkoztam a Ruzsihoz…
Egy öreg ember rontott most be. A fiatal ember apósa volt. Valahonnan megtudta, hogy az ujdonsült vő a rendőrségen jár. A borbélymester – az volt az öreg – nem vette tulságosan tragikusan a dolgot. Inkább méltatlankodott s erősítgette, hogy az ő veje nem olyan ember, a ki öt forintot lop.
- Azért haszontalan ember ám, bátyám uram, egy hete nős és már félrekacsingat. Még annál is többet…. Mit szól hozzá majd a lánya?
- Nem szabad megtudni! Tetszik tudni, az ember, ha házas, ugyis félrelép. Az egyik előbb kezdi, a másik később. Az az egész különbség….
Ennek a morálfilozófiának már nem tudtam ellentmondani.
Az öreg azután kifizette a kérdéses öt forintot. Béke lett. Após és vő karonfogva ment el.
- Azért te mégis haszontalan ember vagy! Már most kezded…
A forma kedvéért, az apósi tekintély megóvásáért menetközben ugy prédikált az öreg. A többit elnyelte már az utcza.
Ilyen a házasságmorál! Lent a szürke, kicsi emberek között. Akárcsak a – felső tizezernél.
De nincs sok idő az elmélkedésre. Nyilik megint az ajtó s azon beesik egy részeg ember. Mellette tipeg ijedt szemekkel egy hat éves fiucska.
- Elloptak tőlem hatszáz koronát! – kezdi a pityókos hamisítatlan bécsi németséggel. – Aber so was! So a Schurkerei!
Nagynehezen kiderül, hogy egy bécsi kárpitosmesterhez van szerencsém, a ki valami jobbmódu házhoz kárpitosmunkát liferált és most felvette a pénzt. Magával hozta a kis fiut is Budapestet nézni. A pénz örömére aztán az öreg beivott. Kezdte délután, folytatta este s most is innék, ha a Chikágónak egyik lebujkávéházából ki nem dobták volna. Az öreg fizetni akart, s a fekete bőrös bugyelláris egyszerre csak sehol sem volt. A nagy bankók és a bugyelláris eltünt.
- Merre járt? – kérdjük. – Volt társasága?
A részeg hamiskás mosolyra fordította száját.
- Persze, hogy volt. Két csinos pesti pesztonka. A Rózsa-utczában egy pálinkamérésbe mentem be egy kupicza pálinkára. Gelt Sáni! – fordult a kis fiuhoz. Mikor kijöttem, két vászoncselédbe botlottam. Vihogtak, nevetgéltek és én meghívtam őket vacsorára. Hanem aztán, nem emlékszem… No, Sáni, talán te tudod…
A hat éves kis fiu próbálta most a többit elmondani.
- A nénik annyit ettek. Apa egészen közel volt hozzájuk s az egyiket mindig ölelte, csókolta…
- Verflixter Bua! A mamának el ne mond, mert letöröm a derekadat.
A kis fiu szepegett és elhallgatott. Aztán már harapófogóval sem lehetett kivenni, mi történt. Annyi bizonyos volt, hogy a csapodár atyafi holmi csavargó cselédlányokkal akadt össze, mint a mennyi most a cselédinséges időkben bőven akad Pest utczáin s a városligeti vursliban. Tolvaj is van közöttünk. A hatszáz korona azonban nem került meg.
Vajjon milyen hazugsággal vágja ki magát odahaza a kárpitos, ha az asszony – talán kardos menyecske is – egy kis beszámolót kiván a pénzből?! Nem kell félteni. A haszontalan emberek rendszerint igen találékonyak. De a gyermeknevelésük is kitünő.
Lám mennyi tanulság: egy óra alatt központi ügyeleten.
