A hír és dicsőség is csak előítélet. Ráragad valakire odatapad a sarkához….s ha valaki elunta, még akkor sem tudta lerázni. Hiába csinál „nagy tettek” után egész közönséges, mindennapi dolgokat, a t. cz. publikum nem hisz nekik, s jobb ügyhez méltó buzgalommal igyekszik azon is valami zseniálist és nagyszerüt kiszimatolni.
Példa rá az öreg Somoskeőy Géza, a kinek világra szóló kalandjai és csudás szélhámossága révén sikerült a maga nevét örökéletüvé tenni a bünkrónikák lapjain. Valóságos fogalommá vált, s a hány szélhámos epigon támad, mind különös büszkeséget érez, ha véletlenül Somoskeőyhez találják hasonlítani.
Pedig ez az öreg ur, a ki huszonkét esztendő óta ismét a budapesti rendőrség nem kis szenzácziótkeltő vendége lett a maga áldatlan családi perpatvarai révén, már távolról sem az, a mi valaha a fiatal, ötletekben és trükkökben oly mesés termékenységü Somoskeőy volt.
Jámbor nyárspolgár benyomását teszi, a ki talán néha még visszavágyódik a szeparészerelmek csillogó világába és a pezsgőt ma is többre becsüli a legjobb szerkezetü spriccernél, - különben pedig mindennap reggel egy pár garasért képes egy félóráig is elveszekedni a vásárcsarnoki kofákkal, majd beleül az üzletbe és pedáns szemlét tart a könyvekben a tarozik és követel szürke rovataiban. Nincsenek már benne világraszóló ambicziók, csak ép elég jól meg akar élni öreg napjaira.
De ugy van vele, mint az a komikus, a ki rég időktől szállítja a humort a színház közönségének. Csak ki kell lépnie, s ha még oly busra vagy semmitmondóra találja felejteni az arczát, a hálás közönség – nevet. Somoskeőy is csak összeveszett a feleségével, nála is a házasság Eris almája: a kasszakulcs körül fordult meg a véleménykülönbség, a mi nem egészen szeretetteljes módon végre is a rendőrség intéző fóruma elé került….s a közönség felneszelt. Lám mennyi zseniálitás, oh micsoda trükkök. Hiába Somoskeőy nem tagadta meg magát.
Nem lehet tehát rossz néven venni, ha magam is egy kis kiváncsisággal közeledtem a „nagy emberhez”. Igénytelen, kissé poczakodásnak induló kopasz öreg urral láttam magam szemközt. Ha nem tudtam volna kicsoda: nyugdíjazott falusi tanítónak vagy provizióba utazó ügynöknek néztem volna. Hanem a svádája!
Természetesen az ő ügyéről beszélt. Szapora bőbeszédüséggel s olyan egyfolyásban, az ember szinte érezte, hogy suhog a szóáradat. De már ügyesen kong, hevenyészetten szaladnak a gondolatai. Nincs meggyőzés bennök. Több az igyekezet, mint a képesség, a mint persvadálni akar, hogy most a rendőrség valami szörnyen érthetetlent cselekedett, mikor őt lecsukta, a helyett… és így tovább.
De hagyjuk ezt!
- Mondja csak Somoskeőy ur! – szólítom meg, - ön a jegyzőkönyvek szerint bankárnak mondja magát. Hogy értsük ezt? Van önnek bankja és hol?
- Hát természetesen van! – felelte az öreg olyan hangon, mintha nem ő hozzá, hanem Rothschildhoz intéztem volna ezt a nevetséges kérdést: Párisban, Londonban, Berlinben, - hadarta aztán tovább – nekem óriási pénzüzleteim vannak a külföldön. Francziaországban egy vasutat építek…
Ez már egy kicsit sok volt a hihetetlenből. Mert csak szembe kell állítani a felesége vallomását:
„Férjemet, mikor külföldön járt, évek óta segélyeztem. Egyre kért pénzt. Egyszer száz-kétszáz koronát máskor többet. Apránkint elküldözgettem neki vagy tízezer koronát. A mult évben aztán Budapestre jött, pénze nem volt. Látta, hogy jól megy az üzlete, hát házasságot ajánlt fel nekem. Én huzódoztam. – A gyerekek kedvéért! – hajtogatta Somoskeőy. Mert két gyermekem van tőle… de azóta kin az életem. Dézsmálja az üzlet pénztárát, ki akar forgatni a vagyonból….”
- Ugyan mennyi vagyona van önnek Somoskeőy ur? – kérdezte később a kihallgatás alkalmával a referens.
- Vagy két millió s egy néhány százezer korona, összesen tőkében, fekvőségekben és értékekben.
- És most mekkora készpénz összeggel rendelkezik?
- Százezer korona.
- Azt le tudná rögtön tenni?
Somoskeőy arcza leborult. Ennyi kiváncsiskodás mégis kellemetlen.
- Nem éppen, de egy táviratomba kerül, s holnapra itt a pénz… vágja ki magát.
Ugy-e bár nem kell éppenséggel valami nagy rendőri érzék ahhoz, hogy ezt a milliókkal és százezrekkel való dobálódzást ne vegye komolyan az ember. Sőt, az ember önkénytelenül is meghökken és csalódottan kérdi:
Hogy, hát ez volt valamikor a szélhámosok fejedelme. Ez volt az, a ki a braziliai császárnét mint „osztrák-magyar nagykövet” karján bevezette a bálterembe, ez csinálta végig azokat a szédületes finánczmüveleteket, melyek mellett egy Rochette elbujhat, s Madame Humbertis csak egy szerény kezdő?!
Nincs az a ma felöltöztetett rendőrgyakornok sem, a ki ennek a leöregedett urnak anzágolásaira szemébe nem nevetene…
De ugylátszik hogy ez az – öregség. Az idegek lomhák, az agy eltompul a régi nagy képességekből s zseniális tulajdonságokból alig marad valami szemernyi. Csorba és tompa lesz idővel a legélesebb vágó kés. Elkopik az ember.
Csak az nem fejlődik vissza, a mi azelőtt is gyenge s kórságos volt az emberben.
A szélhámosnak például nem ereje az igazmondás. Olyan hazugságokkal szövevényes fantáziavilágba viszi az az ő saját külön mestersége, hogy más korán veszti el azt a képességét, hogy az igazat a nem igaztól megkülönböztetni tudja.
A bünkrónikák nagynevű szélhámosainak miért van olyan meggyőző ékesszólásuk, miért tudnak ugy beszélni, mintha szinarany volna, a mit mondanak a színbecsület, a mit akarnak?! Mert abban a pillanatban – mint a jó szinész – a valóságig tudják magukat belebeszélni a hazugságok, ámítások világába. Mintha minden ugy volna, igaz volna.
Később már maguk sem tudják, mi igaz, mi nem. Belezavarodnak, a pillanat fantáziája viszi őket…És az értelem elveszti a gyeplőjét. A mi hazugság s szemfényvesztés volt előbb az ő szemükben is, az beteges fixa ideává lesz.
Ezért van most is Somoskeőynek milliókra menő vagyona, a ezért áll ő óriási vállalkozások élén mint meczenás. Hiába mosolygunk hitetlenül, az öreg Somoskeőy igazán nem akar becsapni bennünket nagyzolásaival. Ő elhiszi mind, s meg van arról győződve, hogy minden ugy is van, a hogy ő mondja.
És hozzá még mindig nagyon okos és nagyon zseniális embernek tartja magát.
