A hétköznapi élet becsületes, de szürke utjain taposónak nincs mindig szüksége ötletre. Gépies menetben bonyolódnak le többnyire örömei, küzdelmei, sőt sikerei is. De másképen áll az a bünök világában. Ott csak az ötlet segít. Ötlet, mely a furfang forrásából bugygyan ki a melynek édes ikertestvére akárhányszor a humor. Az igazán sikerült gazság mindig az, amelynek pártjára állnak a – nevetők.
Egy-két szemelvénynyel előhozakodunk most. Az esetek nagyobbrésze a külföldi bünkrónikák termelésének javára esik. Tudja Isten, nálunk még a tilosba való tévedésben sincs jókedv, s fakó, elnyütt sablónok szerint vétkeznek azok is, kiknek kenyere a bün.
Betörők álarczos-bálon
Trentonban a minap egy gazdag hölgy villájában álarczos bált adtak, melyen díjakat tűztek ki a legeredetibb jelmezekre. Trenton természetesen Amerikában van. Ott még tudnak bálozni az emberek.
A tánczterem teljesen megtelt tarka jelmezes tömeggel. Szólt édesen a muzsika s a párok inkognitóban simultak egymáshoz tánczra, mikor egyszerre kivülről hirtelen felrántották az ablakot és négy fekete álarczos férfi jött be a nyugati államok banditáinak ismert bandita jelmezeiben. A rablók tolvajlámpákkal, nagy nehéz revolverekkel jöttek és rendes betörőszerszámokat is hoztak magukkal. A vendégek ujjongva fogadták a sikerült csoportot. A háziasszony a legszeretetreméltóbb arczot felöltve, nyomban eléjök ment az uj vendégeknek, mindegyikkel kezet szorított és mint a ki a tréfát nagyszerűen érti, kedvesen szólt:
- Azt hiszem, hogy a gentlemanek az ékszereinkért jöttek.
- Oh igen! – felelte egy érdes hang.
A háziasszony kiadta a jelszót:
- Tessék megijedni hölgyeim és uraim!
Maga is rémült arczo színlelt és a zord jövevényeknek átnyujtotta ékszereit. Példáját kaczagva fogadták meg a többiek is. A rablók azután bementek az étterembe, zsebre rakták az összes ezüstnemüt és ugy, a hogy jöttek, az ablakon át eltüntek.
A vendégek jókedvüen néztek utánok.
- Hölgyeim és uraim! – szólalt meg most a háziasszony – azt hiszem ideje lesz, hogy mindnyájunk zsürivé átalakuljunk, indítványozom tehát, hogy egyhangulag a „banditáknak” ítéljük oda az első jelmez díjat. Pompásan csinálták.
- Éljen! – kiáltotta az egész társaság és várakozó, állásba helyezkedtek. Várták vissza a kitünő tréfaszerzőket, de bizony elmult negyed-, fél-, sőt több óra, senki sem mutatkozott.
Igazi rablók voltak.
A betörés elleni társaság
Németországban történt. Az eset hőse egy lakatossegéd, a ki a mitsemondó Schweitzer Károly névre hallgatott. A lakatosmunka nem ízlett neki. Az esze fürgébben járt, mint a keze s egy szép napon homlokára ütött. Nagyszerű ötlete támadt. Rögtön otthagyta a füstös mühelyt. Szép ruhába öltözködött, tekintélyes külsőt vett fel és elköltözött egy kis megtakarított pénzzel egy másik városba.
Egy-két hónappal később már ott pompázott a neve a helybeli ujságokban, melyek szapora szóval hirdették, hogy tessék mindenkinek bebiztosítania magát betörés ellen.
„ A kétségbeesett exisztencziák s megrögzött bünösök száma emelkedőben van, - így érvelt a prospektus – védekeznünk kell ellene. A rendőrség megteszi a kötelességét, de nem mindenható. A betörések száma semmivel sem csökkent, mindenki érhet veszély, elemi kötelességének tartsa tehát mindenki, hogy ingói mentésére csekély áldozatot hozzon. Erre nyújt módot a most megalakult betörés ellen biztosító társaság, mely a hasonló intézeteknél sokkal kedvezőbb feltételei igazán, minimális díjtételek mellett vállalkozik a szenvedett kár megtérítésére….”
Sokan voltak, kik hajlottak a jó szóra, már csak azért is, mert tényleg az utóbbi időben a betörések szokatlan módon megszaporodtak. Az emberek mind sürübben járultak nagyságos Scweitzer Károly vezérigazgató elé.
Ezalatt a betörések pedig egyre sürübben megismétlődtek. És nagyszerű szerencséje volt a betörés ellen biztosító társaságnak, mindig azoknál törtek be, a kik még nem biztosítottak.
Tetszik már érteni?! Ezzel sokat mondottunk már. Ugy is volt. Egy helyen hurokba került két betörő. A ficzkók eleinte nagyon tartózkodón viselkedtek, de aztán gondoltak egyet és kereken megmondták, hogy a bandavezér – Schwcitzer Károly vezérigazgató ur. Tényleg temérdek lopott holmit találtak nála a pinczében s padláson elrejtve.
- Pech, pech! – szólt a vezérigazgató ur – pedig éppen most már azon a ponton voltam, hogy beszüntessem a betöréseket. Már jóformán az egész város biztosította nálam, és jól megéltem volna. Legfeljebb egyszer-kétszer kellett volna a forma kedvéért betöretnek valahol. Hát lehet tisztességesen megélni?!
Levelező betörők
A betörők kiváltképen humoros emberek. Ha valamelyik benyitásuk sikerül, nem lehet jókedvüket megállítani. Egy-egy betörés színhelyén akárhányszor annak rendje és módja szerint bucsuznak el a ház tisztelt asszonyától, leadva közbe rossz, de sokszor sikerült viczczeiket is.
A napokban pedig egy vendéglősné jött be panaszra. Betörtek nála, s szépen elszedegettek mindent. A vendéglősné persze busult, de a legjobban arra a levélre haragudott, a mit az elmés betörő otthagyott.
„Kedves ténsasszony! – szólt az. – No de ilyet! A konyhaszekrényben egy tál gombóczot találtam. Éhes voltam s megkóstoltam egyet. No de ilyen! Higgye meg, hogy én már megvágtam a legvastagabb vaskaszákat, de a maga gombóczait dehogy tudtam. Ahhoz dinamit kellene. Nem is megyek többet magához. Ez volt az első és utolsó vizitem”.
Egy másik helyen pedig a 90-es években meg egy igen csinos asszonykának a következő üzenetet hagyta hátra egy betörő:
„Édes nagysád! Az íróasztal fiókjában egy csomó szerelmes levelet találtam. Ki az a Józsi? A maga férje nem Józsi, hanem Kálmán. Mit szólna hozzá, ha a férjének egyenként elküldözgetem a leveleket? No ne féljen. Én gavallér vagyok”.
Mondani sem kell talán, hogy az asszony halálos rettegésben élt. Hátha az a gazember csakugyan megteszi.
Nem tette meg és az asszony talán ma is hálás a – betörőnek.
