Midőn Loewenhoek az általa feltalált mikroskóppal 1673-ban felismerte a vér különböző alakelemeit, talán gondolni sem mert fölfedezése óriási horderejére. Bár már az ő kezdetleges górcsöve is megmutatta, hogy a vérserumban, ebben a fehérjedús savóban, szilárd alkotórészek is vannak, a melyek hosszabb állás után vagy centrifugáláskor a savó alján gyűlnek össze; bár tisztán lehetett látni a vöröses és fehér vérsejteket, de a fölfedezés mégis csak a tudományt, nem pedig a gyakorlati életet gazdagította.
Sok időnek kellett eltelni addig is, míg rájött a kutató elme, hogy a vörös vérsejtekben (erythrocyta) egy különös természetű anyag van, a haemoglobin, a mely legfontosabb közvetítője a tüdőkön való gázcserének, t. i. a haemoglobin szállítja a levegőből felvett oxygént a test egyes sejtjeihez. A fehér vérsejtek (leukocyta) szerepéről még ekkor semmit sem tudtak.
Egészen mások a viszonyok ma. A sokak által oly nagy lelkesedéssel művelt serologia, vagyis a vérserum különböző sajátságaival, hatásával foglalkozó tudományág szinte csodálatos dolgokat hozott napvilágra, olyan dolgokat, a melyekről nemcsak a XVII. századbeli Loewenhoek, de még a 15-20 év előtti generatio sem mert volna álmodni.
Egyik ilyen nagyjelentőségű tulajdonsága a vérnek természetes védelem szolgáltatása a szervezetbe jutott idegen anyagok, bakteriumok ellen. A ki a vérnek ezt specifikus sajátságát először felismerte, Fodor József budapesti egyetemi tanár volt, a ki 1886-ban. „A vér bakteriumölő képességéről” hoszszabb dolgozatot mutatott be az Akadémiának s publikálta azt külföldön, a melyben azt fejtegette, hogy a serum és a vérplasma nagyon gyakran azzal a képességgel bír, hogy a microorganismusokat megöli és a bakteriummérgeket mérgező hatásuktól megfosztja.
Dolgozata felett azonban hamar napirendre tért a tudományos világ a nélkül, hogy annak különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna. Csak az utóbbi években került a kérdés ismét felszínre, a mikor aztán a megoldása körül kifejtett óriási tevékenység sok szép és értékes eredményhez vezetett.
Szervezetünk már ab ovo bizonyos resistentiával bir a bakteriumok ellen. Mutatja ezt az a körülmény, hogy számos kórokozó (u. n. pathogen) bakterium tanyázik szervezetünkben a nélkül, hogy ott a legkisebb kellemetlenséget vagy bajt okozná. Felveszik, hogy ezekben az esetekben a bakteriumok elleni természetes ellenállóképesség fokozódottsága van jelen, a minek okát a vér bakteriumellenes anyagainak megszaporodásában látják.
Hogy chemiai értelemben mi ez az anyag, még biztosan nem tudjuk, de hogy van ilyen, az kétségtelen. Igen nagy valószinűség szól a mellett, sőt csaknem bizonyos, hogy a vér fehérjéi jönnek itt tekintetbe, a serumalbuminok, a különböző fiblingeneratorok, vagy pedig a globulinok. Annyit azonban biztosan mondhatunk, hogy a vér bakterkiumölő hatása fehérjetartalmú anyagokhoz van kötve, a melyeket azonban az 55ş-nál magasabb hőmérsék már tönkretesz.
Fontos adatokat szolgáltatott a physiologia a serologusoknak, midőn megállapította, hogy a vérben egyes idegen anyagoknak chemiai hatása megszűnik és a szervezetben idegen élőlények megelöletnek és feloldódnak. Ez a körülmény rendkívül fontos az egyén megmaradása érdekében és éppen ez vezetett ezen folyamatok felfedezésére. Így talál védelmet a szervezet a mérgek hatásával és az idegen élőlényekkel szemben, a melyek a védőkészülékek daczára is a szervezetbe hatolnak.
A szervezetbe jutott idegen élőlények, sejtek megölése és tönkretétele részben két anyag együttes működésének a következménye. Az egyik ilyen anyag az alexin (Buchner), mely az egészséges szervezet vérében mindenkor jelen van, bár nem állandó mennyiségben. Hatásossága bizonyos hőmérsékhez van kötve, a mely legkifejezettebb a testhőmérséknél s 0ş-on és 56 ş-nál félórán át való hevítésnél megszűnik.
Még nem tisztázott kérdés, hogy miből keletkezik; többnyire a fehér vérsejtekből származtatják olyképpen, hogy élő fehér vérsejtek (leukocyta) választják ki önmagukból, vagy pedig azok elhalása után válik belőlük szabaddá.
Maga az alexin nem elégséges a fertőző anyagok elpusztítására, hanem szükséges egy másik anyag is, hogy az alexinek hatásukat kifejthessék. Ezt az anyagot immuntestnek (Pfeiffer) nevezik. Már nem oly érzékeny a hő iránt, mint az alexin, mert rendszerint elbírja a 60 ş-on felüli temperaturát is a nélkül, hogy hatásosságából veszítene. Megtalálható a normális vérserumban is, bár mindig csak csekély mennyiségben.
Azonban rendkívül megszaporodik, ha a szervezet megbetegedett vagy pedig előbb bizonyos módon kezeltük azt. Az immuntestet az elpusztítandó testek, élőlények magukba fölveszik és ott tartják a hatás bekövetkeztéig. Ez az egyesülés már néhány fokkal a fagyáspont felett megtörténik, vagyis olyan hőmérséken, a melyen minden alexinhatás még kizárható.
a vizsgálatok során kiderült, hogy az immuntest specifikus vonatkozásban van azzal a sejtfajtával, a melylyel egyesül és a melyet megtámad. Ez a körülmény arra enged következtetni, hogy a vérben nem egy, hanem számos immuntest-species kering.
Az immuntestek jó része egészséges egyének vérsavójában is megvan, ha azonban ezeknek mennyisége valami okból csökken, fokozódik a dispositio a fertőző betegségekre. Azonkívül minden oly behatás, a mi csökkenti a vér alexin- vagy immuntest tartalmát, szintén fokozza a fertőző betegségekre való hajlamosságot. A normális vérserumban levő immuntestek a tejbe is átmennek s így a csecsemőket a fertőző betegségekkel szemben már az anyatejjel való táplálás is nagy mértékben megóvja, a mi ismét hatalmas fegyver a csecsemők mesterséges táplálása ellen folytatott heves küzdelemben.
Azt láttuk, hogy az alexin és az immuntest a normális ember vérserumában mindig feltalálható. Másként áll a dolog az antitoxin-okkal, a melyek csak olyan egyének vérében annak jelen, a kik betegek voltak, vagy pedig bizonyos kezelésben mentek keresztül.
Az antitoxin, egyik leghathatósabb eszköze a vérnek a szervezet védelmében.
Az eddig ismert kórokozó bakteriumok legtöbbjének toxinja (mérge) specifikus antitoxin-képződéshez vezet, azaz az antitoxinok vagy kizárólagosan, vagy legalább is legerősebb azon mérget közömbösítik, a melynek behatására termelődtek. Azonban hangsulyozandó, hogy az antitoxin csak a toxint közömbösíti, a bakteriumot, mely az illető mérget termelte, - nem, vagy legalább nem szükségképpen pusztítja el.
Azokban a betegségekben, a melyeknek okozói oldható mérget termelnek, kétségtelenül az antitoxinképződés az, a mit a megbetegedett szervezet a gyógyulásra felhasznál. Az antitoxin mintegy megfosztja a mikroorganismusokat fegyvereiktől és az ilyen bakteriumokat aztán a szervezetben rejlő egyéb erők meg tudják ölni.
Az egyik ilyen erő a vérsavónak az idegen sejtekre és a bakteriumokra kifejtett azon hatása, melyet agglutinatio-nak vagy összecsapzódásnak neveznek. Míg az antitoxin csak a bakteriumok anyagcseretermékeit köti meg, addig az agglutinatiónál maga a bakterium esik áldozatul.
A vérnek még egy fontos sajátságáról kell megemlékeznünk, ha az immunitástan mai állását tisztán akarjuk látni s ez a phogocylosis. Vannak ugyanis a vérben a fehér vérsejtek közé tartozó vándorsejtek vagy phagocyták, a melyek szervezetünk minden részén átvándorolnak s ott – mint az elnevezés mutatja – körülvezsik, „felfalják” és tovább viszik a különböző szilárd anyagokat és bakteriumokat. Működésük azonban nem tisztán mechanikai, azaz nemcsak szállítanak, hanem az olyan anyagokat, a melyek oldhatók, lassankint fel is oldják és ily módon tönkreteszik.
A serologia terén elért eredmények teljesen megváltoztatták eddigi tudásunkat, gondolkodásuk módját a jövőre nézve s főleg a therápiát. Bevallhatjuk, hogy nem sok a túlzás abban a karriakturában, a melyet a német tudományos szellemesség az orvosi ténykedés jövőjéről alkotott olyképpen, hogy lovakat állított be a patikába, melyeknek megcsapolt oldalából a legkülönbözőbb serumok nyerhetők.
Ha pedig tanulságot akarnánk levonni az elmondottakból, az csak egy lehetne: törekedjék mindenki, hogy a vérképzőszervek, a keringési rendszer és maga a vér minél kevesebb insultust szenvedjenek, mert ezeknek minden legkisebb megkárosodása egy-egy hatalmas fegyvert ad az infectio kezébe.
