|
Szarvasmarhatenyésztésünk hibái
Szarvasmarhatenyésztésünk bátran mondható, hogy minőségileg ma már elsőrendű. Ennek okai röviden a következők: Elsősorban a takarmányozás, másodsorban a hibás borjúnevelés és végül a legelő okozta az eredményt. A takarmányozásban az a hiba, hogy a legjavát kapja az ökör, (mert a gazdák nagy része azzal kupeczkedik, de meg az is, hogy azokkal a szomszéd megyék vásárjait is felkeresik, továbbá a fuvarozás több községen keresztül történik s így szégyen volna sovány ökörrel járni) utána következik a juh s csak azután a tehén. Annyira megy e tekintetben az indolenczia, hogy ha a szénának a rendesnél csak valamivel nagyobb az ára, azt kocsirakományszámra szállítják el, a tehén pedig szalmán tengődik. Rendes legelő nincsen, hanem nyomásos gazdálkodás lévén a marha az ugaron, tarlón és a közbeeső kaszálókon jár, de itt is tavasszal, míg az idő annyira enyhül, hogy az erdei legelők kizöldülnek, a mintegy 8000 drb-ra tehető juhállomány eszi el a fű legjavát a tehén elől, otthoni takarmányozásról szó sincsen. A borjú még szopós korában szűk, sötét ketreczbe záratik, hol alig bír megfordulni és még itt is rövid kötélre kötik, nehogy eszébe jusson az istenadtának mozogni. A szoptatás úgy történik, hogy előbb elfejik a háziszükségletre szánt tejet s csak a maradékot kapja a borjú, elválasztás után pedig (a téli hónapokban elletnek) a legelőre kerül, első folyatása alkalmával pedig bikához vezettetik, mert a gazdák, illetve gazdasszonyok szerint, ha azt elmulasztják, későbben nehezen fogamzik. Jellemző az is, hogy a főcstejet nem a borjú kapja, hanem abból pogácsát sütnek stb. Ez csak egy a sok közül, de jellemző, hogy még városi gazdák is így fogják fel a szarvasmarhatenyésztést. Nagy hiba tapasztalható a községi bikák beszerzése, tartása, elhelyezése és használata tekintetében. Az apaállatok beszerzésénél azon hibába eshetnek a községek, hogy minden átmenet és tekintet nélkül a községbeli marhára, a legszebb és legdrágább bikát veszik meg, nem érdeklődnek annak családja, az elért eredmények stb. iránt, csak a külső után indulnak. Ha a közvetítő szakközegek, ismerve a községbeli marhát, az átmeneti időre, kevésbé szép, de nekik megfelelőbb bikát ajánlanak azt már csak a nadrágos iránti bizalmatlanságból is, sőt talán épen azért feltétlenül visszautasítják. Igaz, hogy nehéz annak a 2-3, bikavásárlásra kiküldött községi megbizottnak oly bikát kiválasztani, hogy az összes gazdák tetszését kinyerje s azért is tulliczitálják egymást, hogy szégyent ne valljanak, de közrejátszik a hiúság is, hogy a bika különb legyen, mint a szomszédé. A drága pénzen vásárolt, jól kihizlalt, elkényeztetett bikát hazaviszik a községi apaállatistállóba, mely rendesen alacsony, túlmeleg, a víz csurog a falakról, ajtaja van, mert valahol csak be- és ki kell járni a bikának, s küszöb magas, ablak egyáltalában nincs vagy ha van, azt is fürrészporral, szalmával, trágyával, vagy rongyokkal betömik, nehogy egy kis világosság betévedjen stb. Azután következik a használat. A nagy, nehéz bika a község alacsony, gyenge teheneire kerül s azokat sorban letöri, vagy nem tudja meghágni, összeül a kupaktanács és kisüti, hogy azért nem képes hágni, mert elhízott. Elkövetkezik a koplaltatás és hajszolás, míg a bika elpusztul. De rendes körülmények között is hibás a gondozás, télen még csak etetik valahogy, de a mint a legelő kizöldül, vége az otthoni etetésnek. Azonkívül rendesen minden nap kijár a bika a tehenekkel, egész nap űzi a folyatót s e közben természetesen nem legel, hazatérve üres jászol elé köttetik s így megy az napról-napra, míg végre a bika tönkremegy. Azonban a koplaltatás ellenkezője nem ritkaság, t.i. azt már hallották a gazdák, hogy a nyugati marhát jobban kell tartani s ezért megindul a hizlalás. Az amúgy is jó húsban levő állat nemsokára elnehezedik s így rendeltetésének nem tudván megfelelni, a vágóhidra kerül. Nincsen meg továbbá arány a tehénlétszám és a bikák között, – vagy pedig csak papiron. Ugyanis a tavaszi állatösszeirásnál rendesen elhallgatnak néhány tehenet, nem számítják a folyatásra kerülő nagy üszőket, végül pedig évközben a község tehénállományának legalább negyed része a vásárokon kicserélődik s ezek ismét rendesen mint folyatásra váró anyag szerepelnek. Innen van az, hogy pl. papirokon hatvan tehén esik egy bikára, de évközben hozzájön legalább 20 üsző és szintén ugyanannyi vásáron kicserélt friss tehén, úgy hogy a valóságban 100 tehénnél kell annak a bikának eredményesen működni, az pedig lehetetlen; de emelkedik ezen szám néha 150-re is. Végül az sem ritkaság, hogy a bikát vadsága miatt kell a mészároshoz idő előtt juttatni, ennek azonban főkép a pásztorok az okai. Nemcsak a legelőn, hanem otthon vadítják a pásztorok a bikát a folytonos veréssel, különösen a sötét ólból kijövet, a mint a szegény állat hirtelen világossághoz jut, meghökken és megáll, ilyenkor aztán működésbe jön a pásztori tekintély jelképe a bot, vagy gyakran vasvilla is. A bika kezdetben megijed, de később rájön, hogy a pásztor legnagyobb ellensége, ellene fordul és az nem egyszer életével fizeti meg mulatságát. A drága bikákat rendesen potom áron el kell vesztegetni és helyüket újakkal pótolni. Nem ritkák aztán a községek panaszai, hogy most hullott el egy 600 koronás bika, a tavalyit is el kellett adni, mert elnehezedett, vagy elvadult stb. Végül pedig egyik főhiba az ellenörzés hiánya, a mikor a bika megérkezik, a fél falu megnézi, megkritizálja, azután pedig feléje se néz. A takarmányozás ha azt a község végezteti, a pásztorra van bizva, az megszedi magát az elcsent zabon és szénán, de a bika tönkremegy, vagy kiadatik a bikatartásra s akkor is a bikatartó zsebére megy az üzlet. |