A szinházi évad

A lezajlott szinházi évadnak egyik jellemző tünete, hogy ismét több német szintársulat jött Budapestre s ismét több estét vont el a magyar színészettől. Immár nyilvánvalóvá lett a mire évek óta állandóan utalunk, hogy a német szinészet egyik vidéki állomáshelyének tekinti Budapestet a hol a külföldön már kiselejtezett darabokat még egyszer s utoljára bemutatja, vagy pedig a külföldi bemutatókra szánt darabok első próbáival kísérletezik.

Mint a mi országunk különböző szintársulatai kisebb vidéki városok nyári szinköreibe, vagy fogadóiba: úgy jönnek ide a német társulatok leszállított létszámmal, másod- vagy harmadrangú erőkkel, fogyatékos felszereléssel, hogy azt az időt, midőn otthon közönségük nincs, nálunk kitöltsék.

Harcz nélkül foglalták el a mi tavaszi évadunkat s évről-évre nagyobb teret biztosítanak maguknak. Most már Budapest az összes német szinházi almanachokban mint biztos állomáshely szerepel s a fővárosunkban még mindig nagyszámban levő németség a magyar művészet számára emelt épületekben áldozhat a német művészetnek.

De a nemzeti szemponttól el is tekintve, nyilvánvalóvá lett, hogy irodalmi és szinészi tekintetben is káros ez állapot. Mióta oly sok német társulat jön ide, kitűnt a német szinészet minden gyöngesége és fogyatkozása. Az első vendégszereplések alkalmával is láttuk ugyan, hogy a német szinészet ereje nem anynyira a szinészi kiválóságban, mint inkább a tömeg-rendben és tömeg-fegyelemben, vagyis a gondos és alapos rendezésben rejlik.

De ez tetszett közönségünknek, a mely meglepetve látta, mikép pótolhatja munka és szorgalom az egyéni kiválóságot. Egyúttal bizonyos termékenyítő hatása is volt ennek, a mennyiben a gondosabb s lelkiismeretesebb rendezés vágyát és igényét ébresztette fel szinészetünkben. Ám a művészet világában tartós sikere nem lehet annak, a mi csak munka és fegyelem eredménye s nem ős-eredeti ihlet gyümölcse.

A tömeges vendégszereplések bepillantást engedtek a német rendezés fogásaiba, feltárult elénk a mesterség minden gyengéje s most már tudhatjuk, hogy a dologban semmi csodálni való boszorkaság nincs. S tudhatjuk azt, hogy eredetiségben, tehetségben mily magasan áll a mi szinészetünk s hogy a német szinészettől már semmit sem tanulhatunk.

Egyúttal teljes tudatára ébredhetünk annak, hogy nemzetünk szellemével, vérmérsékletével merőben ellenkezik a német játékmód s hogy végzetes lenne ránk, ha ismét a német szinészet utánzatába sülyednénk. Irodalmi szempontból meg épen szerencsétlenség lenne, ha a dekadens német divatok hatása alá kerülnénk.

---

A magyar esték számát különben nemcsak a sok idegen vendégszereplés csökkentette lényegesen, hanem a magyar szinházak számának apadása is. A Népszínház megszüntével szinészetünk szűkebb térre szorult s szinpadi irodalmunknak is kevesebb szinpad állottrendelkezésére. Ehhez járult, hogy a megmaradt szinpadok aránytalanul több külföldi terméket mutattak be, mint az előző években, úgy, hogy szerzőink alig tudtak szóhoz jutni.

Így a Nemzeti Szinházban tizenöt ujdonság közül csak öt volt magyar, tiz pedig idegen. A többi szinházi este túlnyomó részét is külföldi szerzők foglalták el. A magyar szerzők — Gárdony Géza, Porzsolt Kálmán, Ráth-Vigh István, Balázs Béla és Biró Lajos — közül is csak Gárdonyi műve részesült tűrhető számú előadásban. A magyar történelmi irodalmat egyedül Porzsolt új műve képviselte, a világirodalom klasszikusai közül alig egy-kettőt elevenítettek fel.

A mi a színház irodalmi irányzatát illeti, főleg azon volt, hogy a múlt század utolsó évtizedének norvég és éjszak-német szocziálisztikus műveit mutassa be minél nagyobb számban. Elkésve így jutottak színpadunkra Ibsen, Hauptmann és Heyermans társadalmi nyomort festő munkái.

Míg így a Nemzeti Szinház az átmenet nehézségeivel küzdött, a Magyar Szinház minél több estét igyekezett magyar szerzők számára biztosítani. Különösön Földes Imre és Lengyel Menyhért darabjainak jutott sok előadás.

E szinházban is a szocziálizmus szelleme érvényesült, a mint hogy áltálában az egész múlt szinházi évad honi és idegen darabjainak túlnyomó része a társadalmi ellentétek feltárásával, az osztályok harczainak festésével tűnt ki. A szinpad harcztérré változott át s a költői alkotások helyét izgató irányművek foglalták e.

Kevés helyet szorított a magyar szinpadi irodalomnak a Vígszínház, a mely az elmúlt évadban is folytatta ismert irányát. E színpadon Herczeg Ferenczen kívül csak Garvay Andor és Rózsahegyi Kálmánné jutott szóhoz.

De bár a magyar irodalom s a klasszikus világirodalom sajnálatos mellőztetése és háttérbe szorítása épenséggel nem örvendetes jelenség, az elmúlt szinházi évad mégsem mondható eredménytelennek. Egy-két magyar iró sikerén kívül különösen régibb és újabb szinésztehetségek érvényesülése teszi az évadot nevezetessé.

Ki győzné felsorolni azokat a kiváló szinészi alakításokat, a melyekben az év során gyönyörködtünk. A szocziálisztikus irányművek tömegében színészeinknek bőséges alkalmuk nyilt élethű, realisztikus jellemek ábrázolására, s különösön zsáner-alakok festésében ritka tökéletességet értek el.

Nagystilű alakításra ugyan alig nyílt alkalom, de annál több tér a gyárak, külvárosok küzdőinek, nyomorban elsülyedt vagy lázongó elégületleneinek ábrázolására. Sok vigasztalan kép tárult elénk, de egyúttal sok élet is. S reméljük, hogy annyi szinészi erő magasabb czélok és eszmék szolgálatában a magyar szinészet új korszakát fogja megteremteni.

Palágyi Lajos.