Halott írók megrágalmazása (Párisi levél.)

Jules Lemaitro tavaly vagy tavaly előtt Jean-Jacques Rousseauról tartott egy nagyon szép, de nagyon pártos fölolvasás-sorozatot. Lemaitre nagy ember s nagy íróművész, a ki mindezeken fölül érző, nagy, intellektuális lény is, tehát korának fia. Lemaítre komolyan hiszi, hogy a mai ember tanácstalanságának, önmaga-megnem-lelésének, az egész mai társadalom boldogtalan ingatagságának egyik okozója Jean Jacques volt. Tehát valamennyiünk szenvedéséért az Emile íróját, a genfi polgárt vonta felelősségre, kiméletlenül, mint egy inkvizitor.

Halott, régi irókkal kegyetlenkedni szinte olyan régi divat, mint az — élőkkel, de a Lemaitrek-nek egyéniségükben megadatik az enyhítő körülmény. Azonban mit szóljunk azokhoz az epigonokhoz, a kik Párisban egy év óta egyebet se tesznek, mint nagy író-halottakat gyaláznak? Jules Lemaitre, még ha sokkal nagyobb ember volna is, mint a milyen, nehezen feledtethetné el, hogy ezt az epidémiát ő indította meg.

Helyes, ma már tudományos dogma lett, hogy a história alakjait ki kell vetkőztetni a legenda díszruhájából. De csak akkor, ha okot adnak rá, ha módokat kapunk rá, ha minden egybevetés és adat szerint igazunk van. Csak azért, hogy szenzácziósat mondjunk, nem szabad ráfognunk Madame Recamier-re, hogy titkosan és sokszor bűnözött az ő állítólagos fehér házasságában és azután George Sandról, a kiről úgyis lehet mondani és mondtak is már elég roszat.

Miért hazudjunk újabbakat és roszabbakat? George Sand Michel nevű barátjáról s e barátságáról, minden adat nélkül, egy ifjú kritikus vérlázító, vad ostobaságokat hordott össze most. Az öreg Rochefort megírta egyszer, hogy ő Musset-t fiatal újságíró korában az utczán látta, a mint Musset részegen összeesett s egy köbe verte a fejét. Bebizonyították, hogy Rochefort soha életében nem találkozott Mussetvel, tehát ez állapotában se láthatta.

Lehet, hogy Musset járt így egynéhányszor, de hogyan szabad ezt szemtanuként állítani valakinek, a ki csak hallott valamit dörögni? Most, hogy Párisban Jeanne d'Arc-ot és egy sereg legendás nemzeti nagyságot, valóságos terror védi a történelmi kritika ellen, jó volna a halott író-nagyságokra is gondolni. Az epidémia már olyan nagy, hogy a tegnap vagy tegnapelőtt meghalt írók sem kaphatnak kegyelmet.

Eddig legalább annyi kannibáli humanizmus volt az élő írókban, hogy megszerették azt a ki hirtelen elmúlt közülük s csökkentette a konkurrencziát. Zoláról nem beszélünk, mert őt a Dreyfus-ügyben való szerepe miatt alig engedték még nyugodtan eltemetni is.

De például szegény Henry Beck nem csinált politikát s mégis, mikor a mellszobrát fölállították, egy dandárnyi czikk becsmérelte az ujságokban. Ráfogták, hogy összes érdeme az, hogy a darabjait a nagy közönség nem,akarta elfogadni. De hiszen így, ha Ibsen fiatalon halt volna meg, Ibsenről még kegyetlenebbeket lehetett volna állítani.

De mégis csak az a legszennyesebb dolog; a mikor halott írók privát életéről írnak, mondanak bizonyságok nélkül rettenetességeket. Nekik nem árt, nekik nem fáj, de ez, hogy úgy mondjuk, valósággal saját genus humanumunk, saját társadalmunk megfertőzése. E sorok irója sohse bocsájtja meg magának, hogy egyszer leirta ama gyanuját: Petrarca és Laurája nem voltak tiszta szerelmesek. Mert e gyanút semmi se támogatja s mert így minden emberi szennyet rá lehet mázolni minden volt és való emberre.

Irók és minden rendű emberek gyarlók, tele bűnökkel, vagy legalább azokkal, a miket koronként bűnöknek nevezünk. Minden alkotó élet egyszersmint eseményes, de legalább is szokatlan, nem átlagos, polgári szabású élet.

De a milyen bűn a legcsillogóbb ideálok örve alatt gyarló embereket isteníteni, épen olyan, sőt nagyobb bűn megrágalmazni halott nagyokat a kik már nem önmagukéi s inkább a jövendőéi, mint a mieink. Különben pedig az ember évezredeken keresztül nehezen akar megváltozni. Mikor a kőtáblákat beírják neki, megsemmisíti az aranyborjút s aztán a kőtáblákat töri össze, hogy ötvösei újraöntsék a bálványt.
Diósadi.