Oedipus király - A Nemzeti Szinház bemutatója.

Elismerés illeti a Nemzeti Színházat, hogy bemutatta közönségünknek Sophocles halhatatlan remekművét, mely úgy az emberi szenvedély, mint a sors félelmes hatalmát tárja fel s minden idők hanyatló drámairodalmának az igazi, megrendítő tragikum mintájával szolgál. A görög történelmi könyvekből eléggé ismeretes Oedipus borzalmas esete; ezt tehát fölösleges lenne itt elmondani.

De Örök tanulságul szolgál, hogy nagy költő hogyan tud ily visszataszító történetet is fenségesen széppé alakítani. Nem hozza szinre sem azt, hogy Oedipus mint öli meg saját apját, sem azt, mikép veszi nőül saját anyját. Mindezt előzménynyé teszi s ott kezdi a cselekményt, a hol Oedipus, s ki mitsem sejt akaratlanul elkövetett bűneiről kutatni kezdi az igazságot.

S kutatni kezdi azért , hogy hazáját, melyben a vérbűn folytán ragály pusztít, az isteni jóslat parancsa szerint a bűntől megtisztítsa s megváltsa. Ezzel a költő a történelem borzalmas alakját közel a szivünkhöz. Hisz a mit Oedipus tesz, mind honáért teszi, szenvedő embertársai megmentésére. S páratlan e honszerelem, mely oly végtelen nagy, hogy még a saját családja becsületét, saját emberi önérzetét is kész feláldozni a közjóért.

Mikor már sejti, bűnös, a kit nyomoz, ő maga, nem állapodik meg tovább kutat, törhetetlen szenvedélylyel, az igazságszerete és a honszerelem szilaj hevével, önmagát leplezi le, önmagát semmisíti meg, s magával együtt egész házét; de bukásából csodálatos módon emelkedik ki nagy erkölcsi diadala: a haza megmentése.

Ennél lelkesebb ódát a hazaszeretetről valóban nem írt még költő. S az oedipusi lélekben azonos a honszerelem az igazságszerettel. Csak azért kutatja az igazságot, hogy népének javára legyen s népét csak az igazsággal akarja megváltani. Nem elvont, bölcselmi elmélet itt az igazság szeretete, hanem hatalmas nemzeti erő; mintha csak a görög nemzet kutató szenvedélyét akarná jelképezni.

S páratlan e tragédia abban is, hogy mesteri módon szövi a bonyodalmat s egyre izgalmasabb cselekménynyel mutatja be a hős végzetét. S téved az, a ki a műben előforduló jóslatokból s azok teljesüléséből azt magyarázza ki, hogy a mű úgynevezett sors-tragédia. Az emberek fölött álló sors csak külső szimbóluma annak a tragikus szenvedélynek, mely Oedipust vezérli. Ő maga, az ő kutató szenvedélye idézi elő fizikai bukását és erkölcsi diadalát.

---

Midőn teljes elismeréssel adózunk a szinháznak a bemutatásért, nem hallgathatjuk el néhány észrevételünket. Ily művet csak a költő czélzatai szerint s a költő szellemében szabad szinre hozni. A mű eredetiben egyfelvonásos, színház két felvonásra osztotta. Pedig nem puszta véletlen az, hogy a cselekmény egyfolytában gördül végig, mintha a sors rohanó hatalmát éreztetné.

Ezt ép oly kevéssé lehet megszakitani, mint a hogy valamely ballada közepén nem lehet negyedórai szünetet tartani. A mű egységes hangulatát csak egységes előadással lehet érvényesíteni. Egyfolytában különben is csak ötnegyedóráig tartana az előadás, a mely kettészakítva sem tölt ki egész estét.

Ha a szinház mégis egész estét kívánt kitölteni, természetesebb lett volna második felvonás gyanánt Sophocles „Oedipus Kolonosban” czimű drámáját is adni, ha már az egész trilógia bemutatásától visszariadtak. Igaz ugyan, hogy a trilógia három darabja mind külön egész: de együttesen egy magasabb egységbe olvad, a Labdakida család gyászos végzetét mutatja be.

A kórus szereplése sem megfelelő. A rendezés jóformán eltüntette a kart, a mely az eredeti drámában az első jelenet végeztével lép föl teljes ünnepélyességgel s a cselekmény szüneteit énekekkel tölti ki. E helyett a rendezés népcsoportozatokat mutat be s a kar énekei helyett halk zenét sző közbe. Az ének-szöveget pedig egyes szereplők mondókájává változtatja. Ebből semmi sem emlékeztet a klasszikus szinpadra, mely nem tűr ilyetén modern realizmust.

Oedipust Ivánfi játszotta, több helyen méltó egyszerűséggel, de e hatalmas alakhoz sem elég hangja, sem elég tragikus ereje nincs. Szintén teljesen ellenkezik a görög kothurnussal, hogy bukása alkalmával Oedipus földön fetreng. Oedipust még megtörtsége alkalmával is nagynak és fenségesnek festette Sophocles. Jászai Jokastéja minden ízében stílszerű, nemes alakítás volt. A művel a Nemzeti Szinház műsora állandó díszt nyert.

Palágyi Lajos.