|
Művésznők a Nemzeti Szalonban
Állandóan forrongó és vajudó művészeti életünkben a nők külön csoportosulása a legújabb tünet „Magyar Képzőművésznők Egyesületé”-nek hivják a legfiatalabb alakulást, mely Molnár Viktor államtitkárt nyerte meg védnökéül és Soós Elemérné báró Korányi Annát elnökéül. A czélja — mi is lehetne más? — a női festők és szobrászok erkölcsi és anyagi érdekeinek megóvása, a mit a mű vésznők a ma létező kereteken belül — úgy látszik — nem birtak kellőképen biztosítani.
A mindenféle nőmozgalom elvi ellenségei ugyan azt vethetik ellen, hogy ime: a férfibirálók és férfi-sajtó ellenére is nem egy művésznőnek sikerült befolyást és nevet szereznie, sikerült magukat egyenranguaknak elfogadtatniok a hivatalos művészeti forumok által — hogy csak Büttner Helént, Boemm Ritát, Telkessy Valériát, Hadzsy Olgát, Benkő Ilonát említsük a sok közül — de ha magyar képzőművésznők mégis úgy vélik: biztosabb ez az egységes vezetés és vállvetett munka mellett, mi csak örülhetünk neki. Minden ujabb mozgalom csak friss vért visz művészeti életünkbe. Már első fellépésük beszédes bizonysága az ifju egyesület létjogosultságának. Igaz, segédcsapatokat — külföldi művésznőket — is hivtak a közvélemény meghódítására, de meg kell mondanunk az igazságot, hogy leszámítva négy-öt darab rendkívülien erős külföldi munkát, a mieinknek szinvonala egy cseppet som alacsonyabb a német és franczia képek átlagáénál.
Sőt általában az a benyomásunk, hogy a tárlat nemzetközi jellege egyáltalán háttérbe szorul a magyar képek számbeli és értékbeli fölénye mellett. A több mint kétszáz magyar kép mellett az alig ötven idegen munka szinte elenyészik s ha a rendezőség udvariasan nem az első nagytermet engedte volna át vendégeinek, hanem szétszórta volna a külföldi képeket is, úgy, mint a sajátjáét, csak a szakember vette volna tudomásul, hogy itt idegenek vendégjárása van.
Bauer - Winter, Breithut-Munk, Dannenberg Alice, Friedrich Vilma, Kempter C., Pelling Hall S. és Stettler Márta német festőnők, a francziák közül pedig Carpentier Madeleine és D’Epiay Mária azok, akik akár a Műcsarnok nagy nemzetközi tárlatán is becsületet szereztek volna nevüknek: Kempter egy tájképe és Dannenberg „Diaboló”-ja pedig egyenesen muzeumi alkotás. A többiekkel a magyarok diadalmasan állják ki a versenyt. Elöl járnak persze azok, kik már a Műcsarnok s a Szalon rendes tárlatairól is jó ismerőseink. Büttner Helén férfias ecsetjét az „Ökrök” s a „Kordé” előnyösen, ereje teljében mutatja be; Benkő Ilona négy képe közül a művésznő önarczképe komoly szépségével és előkelő felfogásával méltó párja az „ Olasz ember”-nek, mely viszont frisseségével, széles, bátor ecsetkezelésével igazolja alkotója eddig is méltányolt erős tehetségét. Lichtenbergné Propper Aranka nagy gyűjteményének két kitűnő kompoziczió; „A zene” és „A mese” a legerősebb darabjai. Biztos rajztudás, erős jellemző képesség és gondos, lelkiismeretes kidolgozás a főerősségei. Ezek az erényei Sós Elemérnének is; a „Körmenet” a legszebb magyar festői hagyományoknak áhítatos tiszteletével készült. Hadzsy Olga maga egy gyűjteményes kiállításra valót küldött; egy előkelő női arczképe és egy finom napsütéses tája azonban még a sok egyaránt jó dolog közt is kiválik.
Mellette Kalivoda Kata és Klammer Mariska tűnnek föl becsületes szorgalmukkal és kiforrott festői illésükkel, mely mindkettőt a figurális alkotások felé vonja, míg Bruck Hermina egy nagyobb dekoratív falfestménynyel, a „Tavasz” -szal igazolja, hogy a nagy feladatok megoldására is képes. E jól ismert nevek közé kell soroznunk Paczka Ferencznét is, a ki ezuttal csak rajzokat küldött, de a három kis arczkép egyszerű technikája mellett is gyöngye a kiállításnak. A „Magyar Képzőművésznők Egyesülete” meg lehet elégedve első fellépésének sikerével; ha így halad, mihamar számottevő tényező lehet művészeti életünkben. |