Eszembe jut a zsidó mondának bolygó vándora: Az örökös, szünet, pihenés nélküli vándorlásra kárhoztatott Ahasverus, akinek szikár, szenvedő alakját Sue Eugén, a francziák nagy regényírója örökítette meg oly megindítóan.
Képzeletbeli alak, elfelejtve hever a legenda-limlomok raktárában, de néha feltámad. Szürke rendőri aktákban elevenedik meg gyakran egy-egy Ahasverus. Kószáló kalandorok, kiket üz-hajt nyughatatlan vérük, az uj, a változatos után beteges szomjuk s stáczióikat tolonczház, tolonczkocsi meg börtön jelöli…
A modern Ahasverusok – rendőri műnyelven szokásos csavargók – folyvást a bün küszöbe körül tipegnek. A szélhámosság kenyerén járják a kalandoréletet, a „kétes exisztenczia” minősítése tapad oda saruikhoz. Ezek azok, kik képes folyóiratokon, hivatalos köröző lapokon tekingetnek sokszor felénk jól sikerült képmásukkal, alattuk a sokat jelentő felhívás:Ki tud róluk?
Teljes hét hónapon keresztül erre a sorsra jutott az itt lefényképezett is, aki ez idő alatt ravasz inkognitóban huzta meg magát a budapesti tolonczházban. Mint valami érdekes külföldi vendéget bámulták meg a tolonczházi lakótársai: rongyos csavargók, béna koldusok, festett arczu utczai lányok. Titokzatos férfi volt mindenképen, a ki az orosz síkok hófedte mezőiről ép ugy tudott csevegni, mint az izzó napfényben égő pyramisokról.
Granadában tüzesszemü spanyol donna erkély előtt gitározott, belebámult álmos misszek vizenyős szemébe s a párisi cafékban grizettekkel évődött. Nyolcz nyelven beszélt, otthon volt mindenütt és sehol. Vajjon kicsoda, merre van hazája? Ezen évődött egy félesztendőnél tovább az egész hivatalos apparátus. Volt oka rá. Nagyon érdekes módon került be ez az ur a minden hajótöröttek állomására, a tolonczházba.
Németország egyik kis városában nagy sikkasztás történt. Egy furfangos bankszolga hetvenötezer márkát sikkasztott és bucsu nélkül tovább állt. Hetvenötezer márka sok pénz s a német rendőrségek, mivel egyebet nem tehettek, szorgalmasan körözték a hütlen szolgát.
Egy szép napon budapesti postabélyeggel levelet kapott a német rendőrség.
"- Szerencse vagy balszerencs, - hangzott a levél – de összekerültem a maguk sikkasztójával. Együtt utaztunk Bécsből Budapestre. A gazember azt hazudta, hogy nagy örökséghez jutott s most megy keletre szórakozni. Az ezeregy éj éjszakát egy kicsit tapasztalatból végigcsinálja. Minek neki a pénz? Ugy sincs se kutyája, se macskája. És egészen szépen leadta nekem egész utazási tervét, sőt mi több, ostoba fejjel még én magam igazítottam utba. Azután, hogy elbucsuztunk Budapesten, észrevettem, hogy eltűnt a tárczám. A gazember ellopta pénzemet. Ezzel hálálta meg jó tanácsaimat. A rendőrséghez akartam menni, de utközben betértem egy kávéházba „Nagy sikkasztás Németországban” – véletlenül erre lapoztam rá. Szórakozottan átolvastam a hírt, mely a sikkasztó személyleírását is megírja. Hát az én utitársam volt. Ráismertem, semmi kétségem nincs és én azt az embert megkerítem. Tudom, hogy hová és merre megy. Ezennel felajánlom szolgálataimat. Küldjenek sürgősen egy „Goldstein Izidor” névre Budapest B…-utcza szóló detektívigazolványt s én a föld alól is előkerítem a gazembert. Jutalmul csak annyit kérek, a mennyit ez a pernahajder ellopott tőlem. Van vagy ötszáz korona.”
A németek megörültek a levélnek, s még aznap a kért detektívigazolványnyal egy német rendőrtisztviselő leutazott Budapestre. A kiküldött ur azonban az óvatosabb fajtából való volt s előbb csak a budapesti rendőrséggel akart értekezni.
Itt nagyon mosolyogva fogadták s egy-kettőre néhány detektívjét kiküldték Goldstein urért, hogy a főkapitányságon vegye át a detektívigazolványt.” Goldstein a detektívek láttára kissé kényelmetlenül feszengett.
- Meggondoltam a dolgot! – jelentette ki azután. Nem megyek, nem kell semmi. Nem fizetődik ki sehogysem egészen.
A detektívek azonban nem tágítottak s Goldstein urnak mégis csak a főkapitányságra kellett jönni, a hol egy rövid óra után Goldsteint leleplezték. Kiderült, hogy a mit a levélben írt, abból egy szó sem igaz.
- Szerettem volna – magyarázgatta a csávába került ajánlkozó – detektívigazolványhoz jutni. Mint magándetektív etabliroztam volna magam, s ez a detektív-igazolvány jó lett volna a kezdethez.
A rendőrség és kivált a budapesti rendőrség azonban szörnyen hitetlen s Goldstein ur a tolonczházba került. Már másnap nevet cserélt.
- Alexander Iván a nevem! – mondta – Kisenevből jöttem. Fényes banküzletem volt, de a pogrom engem is elüzött s minden vagyonon odaveszett. Kairóban voltam legutóbb tolmács.
A rendőrség ideírt, odaírt, sehol semmit nem tudtak Alexander Ivánról.
Az inkognitós urat ez nem hozta zavarba. Mondott egyszerűen más nevet, majd azután még több nevet. Megint irka-firka… megint semmi.
- Hej nagy sora lehet annak – folytatta a rendőrtisztivelő, - hogy ennyire tart bolonddá.
- Semmi, semmi! – felelte a kalandor, - hanem hát jól érzem magam. Jól bánik itt velem mindenki. Igazán kulturrendőrség a maguké. Nemsokára hálából meg is mondom a nevemet, csak meg akarok magyarul is tanulni.
Végre a napokban most már végérvényesen leplezték le a művelt csavargót. Egy romániai fegyházból szökött meg csekély öt esztendei büntetés alól, melyet betöréses lopásért kellett volna levezekelnie. A szökött fegyencznek kellett tehát a – detektívigazolvány. Igazi neve Anonoff József. Jómódu család gyermeke.
- Ugy van! – hagyta rá most már a világot járt férfi – egész jó dolgom volt odahaza, ha otthon maradnék, de hát nem születtem ölebes pincsinek. Tehetek arról, ha olyan kóborkutya természetem van.
Így elmélkednek a mai Ahasverusok. Másképpen: szokásos csavargók, szélhámosok s tolvaj iparlovagok.
