Szerencse és balszerencse II.

A végzetes tárcza

A poszton járt-kelt a rendőr. A mint ment-mendegélt, egy piros pénztárcza feküdt előtte. Felemelte, kinyitotta. Százak voltak benne, s az egyik rekeszben egy kerek száz koronás….

- Ez aztán szerencse! – morfondírozott magában a rendőr, s ösztönszerüleg körülnézett, nem látja-e senki. Majd zsebretette s azon gondolkozott, hogy mitévő legyen. Tíz esztendeig szolgál már s bizony nem telt mindig pecsenyére. Félretenni meg éppenséggel nem tehetett félre egy garast sem. Nagy a család, s nehéz, drága az élet.
Ép egy épülethez ért, melyen az első emeleten nagy aranybetükkel állt: „Takarékpénztár.”
Ej, hát miért ne legyen neki is takarékban pénze?! Soha senki sem fogja megtudni, honnan van az a pénzt. És már is ment befelé a takarékpénztárba.
Egy kicsit azonban zavarba jött, mikor már a pénztárnál állt, s le kellett fizetni a pénzt, de hát mégiscsak elővette.
Kigombolta szépen a pénztárczát s kivette a százast.
A pénztáros pedig mintha meghökkent volna.
- Honnan vette azt a pénzt? – kérdezte a rendőrtől.
- Hát…hát…
- Adja csak ide azt a tárczát! Ez az enyém. Mikor a hivatalba jöttem. elvesztettem. Be is jelentettem már a kapitányságnak. Ott azzal vigasztaltak, hogy talán éppen rendőr találja meg, s akkor meglesz…Hát csakugyan meg is lett…
Szegény rendőrrel egyet fordult a világ. Nem is kerülte ki sorsát. Magyarán, elcsapták. A kegyelmi bíróság nem gyakorolhatott irgalmat. Hiába szolgált tíz esztendeig becsülettel. Megrontotta, a mi annyi embernek megrontója, - a szerencse.

Az elveszett kutya a telefonnál

A dolog nem nálunk történt. Ennyire – modernek még nem vagyunk.

Németország egy kis városában elveszett egy kereskedőnek a kutyája. Jókedvű daxli volt, a ki terepismékre vágyakozott, s közben eltalált kalandozni.
A kereskedő vigasztalhatatlan volt. Szaladt a rendőrségre s ötven márka jutalmat ígért a becsületes megtalálónak. Másnap megszólalt az irodában a telefon.
- Halló! Ki beszél?
- Itt Mlick csemegekereskedő.
- Itt a grünheimi rendőrség.
- Mi tetszik?
- Szólítsa kérem a kutyáját.
- A kutyámat? Szólítanám, de hát ép ez a viccz, hogy elveszett.
- Hát csak mondja be a kutyája nevét.
A kereskedő nem tudta mire vélni a dolgot, de azért bemondta: Ami!
Jókedvű kutyaugatás hallatszott. Csakugyan Ami volt, a kinek a füléhez a telefonkagylót rendőr tartotta. Megismerte a gazdáját, az pedig a kutyája hangját.