Szerencse és balszerencse I.

Nincs az a regényíró, a ki annyi furcsa és érdekes történetet tudna kigondolni, mint a mennyi napról-napra lejátszódik a rendőrség mühelyében. Még abban a büróban is, a hol az elveszett és talált tárgyakat kezelik és őrzik száraz ridegséggel, ömlik a mese, mely valóság. Tévedjükn be oda és ássuk ki elfelejtett poros aktákból egy kettőt.

A nehéz bőrönd

Szurtosképü kovácslegény állított be nemrég este a rendőrségre, s egy nehéz bőröndöt czipelt be.
- Így la! – fohászkodott neki – csakhogy behoztam. A Váczi-köruton találtam… tessék írást adni róla!
Abban a pillanatban megszólalt a telefon.
A Hungária-szállodából beszélt egy, az izgatottságtól rekedt hang.
- Báró N… Fedor vagyok! A nyugati pályaudvaron megérkeztem ma este. Feltettem egy fiakker bakjára a bőröndömet, s az egy fordulónál észrevétlenül lerepülhetett. Mire a szálloda elé értünk, eltünt…
- Már behozta egy kovácslegény – szólt közbe a tisztviselő.
- Igen?! Kérek egy rendőrt odaállítani a bőrönd mellé, s a megtalálót is tessék ott tartani míg megjövök.
Néhány percz alatt ott termett a báró. Szó nélkül neki esett a bőröndnek s idegesen kidobálta belőle a finom fehér- s ruhaneműt. Az alján egy nagy csomag feküdt. Felnyitotta s kerek 160 darab ezrest olvasott le.
Most már megkönnyebbülten fellélekzett s a kovácslegénynek egy ezrest átnyujott jutalmul.
A szegény ember megzavarodva nézte azt a nagy czifra papírt… Aztán nagyot köszönt és elrohant.
Nem telt el egy óra sem. megint ott volt a főkapitányságon. De egy kicsit részeg volt az ipse, no meg rendőr jött rögtön utána.
- Jelentem alássan! – szólt a rendőr – ezt az embert gyanu okának miatt előállítottam. Bepálinkázott és oszt’ ezzel az ezressel fizetett. Aszongya, hogy találta, pedig biztosan lopta valahonnét…
- Pedig az egyszer neki van igaza! – hagyta rá a rendőrtisztviselő – vigye csak vissza. Igyenis az ezrest találta ez a becsületes ember.
Rendőr fejét csóválta, a kovácslegény, pedig megint csak megköszönte a tekintetes urak hozzá való jóságát és elbotorkált…
A napokban pedig egy kovácslegény felakasztotta magát. A név ismerősnek tetszett. Ugyanaz volt, a ki azt a temérdek sok pénzt találta, s becsületesen behozta. Egy ezrest kapott jutalomként. Micsoda szerencse volt?! És ez ölte meg. A kovácslegény elbódult a sok pénztől, otthagyta munkáját s szerszámát. Csak mindig mulatott. Ivott, még akkor is, mikor már elfogyott az ezres. Delirium tremens-rohamában végül felkötötte magát.

A nagy brilliáns

Szegény napszámosasszony botorkált végig a napokban a Rákóczi-téren. Egyszerre csak megakadt a szeme valami csillogó tárgyon ott a porban, felemelte. Nagy darab brilliáns kő volt. Megért nyolczezer koronát. Mit tudta azt ő? De azért megörült neki. Vagy száz koronát csak kap érte. Bement a szomszédos kocsmába, s megmutatta a kocsmárosnénak, a ki ismerőse volt.
Az vállat vont. Adok ért ötven koronát.
- Adjon hatvanat!
- Nem én! – mondta a kocsmárosné. A végén összevesztek. A kocsmárosné dühbe jött és rendőrt hívott.
Az pedig bevitte a napszámosasszonyt a brilliánssal együtt a rendőrséghez.
A nóta vége, hogy a napszámosasszonyt elítélték nyolcz napi fogházra.
Hiába bizonykodott a briliáns tulajdonosa, a ki hiánytalanul átvette azt a rendőrségen, hogy nem kívánja a büntetését.
- Hjah! Ez jogtalan eltulajdonítás! Bárki bármit talál, azt nyolcz nap mulva köteles a rendőrségnek átadni.
Ilyen álnok a szerencse még mosolyában is.