Ibsen a nemzeti szinházban „ A társadalom támaszai.”

A „ Nemzeti Szinház” új igazgatósága az előre bejelentett Ibsen-kultuszt a hírneves norvég irónak „ A társadalom támaszai” czímű négyfelvonásos társadalmi szinművével kezdette meg. Ez a mű azért alkalmas arra, hogy Ibsen a mi szinpadunkon is megkedveltesse, mert benne aránylag kevés az excentrikus vonás. S nem ád fel a nézőközönségnek szimbolikus rejtvényeket.

Míg Ibsen számos művében az egész drámai cselekmény a múltba helyeződik s a szinpadra már csak a lezajlott események utóhangulatai és utóelmélkedései jutnak: addig ebben a drámában maradt cselekmény a szinpad számára is. Közönségünk tehát valódi szinművet kap, s nemcsak szocziologiai elmefuttatást borús skandináv hangulatokkal.

De még más okból is alkalmas e mű arra, hogy a polgári igényeket kielégítse. Híven ahhoz a jelszóhoz, hogy „a ki sokat hoz, mindenkinek juttat valamit”, Ibsen ebben a munkában egyaránt igyekszik kielégíteni úgy a „moderneket”, mint az „ósdiakat”. A radikális szabadgondolkodóknak, a kik a papos erkölcsök ellenfelei, tetszhetik a kisváros űl-erénye s álszenteskedése ellen való hadakozás; - a tisztes polgárságnak meg tetszhetik, hogy a műben végül mégis csak a polgári erkölcs arat diadalt.

A kik a mai társadalmat korhadtnak s hazugságokon épülőnek hirdetik, élvezhetik, mikép támadja Ibsen e társadalom oszlopait, - a kik pedig azt vallják, hogy e társadalom alapjain kell tovább építeni, elismeréssel adózhatnak az irónak, hogy művében végül mégis csak azt mutatja, mint javulnak meg a korhadt oszlopok.

A feministákat elragadhatja az Amerikából hazatért nyirott hajú vén kisasszony különcz alakja; - az ellentábor abban gyönyörködhetik, hogy a fiatal szerelmes pár, habár Amerikába vitorláz is, ott majd a régi módi szerint kel egybe. Nem oly fekete az ósdi polgári felfogás, mint a radikálisok hiszik, s nem oly vörös a szabadgondolkodók hada, mint a régi társadalmi erkölcsök hivei vallják. Hiszen békességesen megalkusznak és megegyeznek egymással.

Alapjában az egész történet egy tisztes és tanulságos, régi divatú mese. A társadalmi viszonyok is, a melyeket fest, az ódonszerűség hatását teszik. Városi polgárok és asszonyok, a kiknek egy segédlelkész felolvasást tart s a kik egy vándorszinész-csapat láttára megbotránkozva bocsátják le az ablak-redőnyöket!

Gyári munkások, a kik az új gépek ellen kelnek ki s régi kezdetleges műszaki eszközökhöz ragaszkodnak! Munkafelügyelők, a kik három nemzedéken át ugyanabban a gyárban dolgoznak s lelkiismereti aggályokkal telve kivánják, hogy főnökük ne fizetésüket emelje, hanem velük jobb és megbízhatóbb munkát végeztessen.

---

Mindez messze múlt idők naiv emlékeit kelti fel a nézőben. Hasonlókép ósdi hatást tesz ma már a mű hősének, Bernick hajógyárosnak szentimentális története s jellemének megjavulása. E hős hosszú éveken át igen sötét cselekedeteket művelt. Üzlete a tönk szélén állván, ő sógorára kent minden felelősséget, pedig az egészen ártatlan volt.

De hát Amerikából – a hová vándorolt – nem védekezhetett a rászórt rágalmak ellen. Midőn pedig hazatért s leleplezéssel fenyegette a hőst, az mindjárt kész volt, habár gyilkosság árán is, sógorától szabadulni. Ugyanis oly rozoga hajót ácsoltatott a maga gyárában, hogy az alkalmatlan sógor tengerbe fulladjon.

A lelke mélyén romlott, lelketlen hős azonban csodálatos módon megjavult és megtisztul. A sógor helyett saját fia száll a rozoga hajóra s ez annyira megrendíti, hogy midőn gyermeke a gondviselés kegyelméből mégis megmenekszik, hirtelen magábaszáll, megnemesül, s vezekel. Az egybegyültek előtt meggyónja bűneit s ezentúl erényes férfiú lesz. Azonban óvatos a gyónásban. Csak hajdani panamáit és rágalmait vallja be, e melyek már elavultak, - de már arról az alávaló tervről hallgat, a melylyel sógorát meggyilkolni akarta.

Ez ugyanis már sulyosabb felelősséggel járna és gyára létét is veszélyezteti. Láthatjuk, hogy a hazug társadalom megjavulását és megujhodását mikép képzeli a költő. A korhadt oszlop ne dőljön le, hanem mázoltassék be szép festékkel. A bűnös szálljon magába, gyónjon meg, - de csak félig, a legsúlyosabb bűnökről hallgasson, hogy baja ne történjék s aztán mint megtisztult erényes társadalmi nagyság folytassa kegyes tetteit.

Kétségtelenül lélekemelő jelenet, - a melyért az egész mű iródott, - midőn a hős az egész nép előtt töredelmesen magábaszáll s mint megtért bűnös, erkölcsi fogadalmat tesz. Ez a jelenet nem is téveszti el hatását a sokaságra, de nekünk mégis úgy tetszik, hogy inkább a becsülettel és tisztességgel való megalkuvás jut benne kifejezésre. Ha a hős erkölcsi forradalmár, úgy bizonyára nagyon körültekintő és ravasz forradalmár. S a társadalmi megujhodás, a mit a mű hirdet, mindenesetre kissé avultas s hozzá óvatos megujhodás.

Ibsen e művében is művészi realizmussal festi a kisvárosi társadalom múlt századbeli viszonyait s bár túlságos jelentőséget tulajdonít a norvég „ Krahwinkel” eseményeinek és szereplőinek, kétségtelen, hogy alakjainak néhány vonással jellegzetesen világítja meg. Egyáltalán művésze a sokat sejtető, szimbolikus megvilágításoknak, ezért látszanak alakjai gyakran mélyebb értelműeknek, mint a milyenek.

Közönségünk rokonszenves érdeklődéssel fogadta a művet, a melyet Lázár Béla fordított magyarra. A művészek közül Gál, Odry, Pethes, - továbbá Fáy, Alszeghy és Csillag jutottak hálásabb szerepekhez. A rendezés dicséretes. Szép haladást mutat az „ Ibsen-styl” felé.

Palágyi Lajos.