Vajda János szobra

Vajda János sírja ma, tizenegy évvel halála után is jeltelenül áll a kerepesi-úti temetőben, a magyar művelt közönség még mindig nem jutott öntudatára annak, hogy mekkora értéket jelent kulturánknak  Vajda neve. Jó fejérmegyei falusi magyarok azonban, a kiknek véréből szakadt ki ez a különös, egyedül álló, förgetek-szenvedélyű és gyermek-lágyságú, ellentétek ellentéteitől szaggatott géniusz, megemlékeztek róla és megtisztelték magukat azzal, hogy szobrot állítottak neki.

Egyszerű kis szobor, a milyen egyszerű kis falu Vaál, a hol felállították, nagy egyszerűséggel, szinte csöndben leplezték le ( az irodalmi társaságok közül csak a Kisfaludy-társaság tartotta szükségesnek, hogy képviseltesse magát az ünnepen, ) – ez a nagy egyszerűség mintegy symbolizálja a költő viszonyát a nemzethez, melynek dalolt. Életében nem ismerték, vagy a mi még rosszabb, félreismerték, sajátszerű egyéniségét, az abból fakadt dalokat nem értették s halálában siettek elfelejteni. Itt-ott akad valaki az írók közt, a ki említi nevét, a ki mint mesterre hivatkozik rá, de az irodalom ép úgy nem törődik vele, mint az olvasó közönség.

Mi ennek a néma közönynek az oka? Hogy van az, hogy a mikor nálánál sokkal jelentéktelenebb költőknek érdemükön fölül jutott babér, Vajda legfeljebb ha mondvacsinált, nem őszinte ünneplésben részesült néha: az íróknak egy-egy alkalomkor eszükbe jutott, hogy van köztük egy mogorva költő, a kinek kiválóságát lehetetlen nem érezni, de értetlenül, társtalanul, visszhangtalanul áll – s ilyenkor összeállítottak és több jóakarattal, mint megértéssel zengték Vajda dicséretét, hogy aztán ismét annál nyugodtabban napirendre térhessen fölötte az egész magyar világ.

Vajda kétségkívül nem volt népszerűségre termett költő. Sohasem a tömegek lelkét szólaltatta meg versben, hanem mindig csak a magáét. Ez az ő lelke pedig különös egy lélek volt, nem olyan könnyű redőibe belehatolni s kitöréseit megértő füllel hallgatni. Egészen különleges látószögből szemléli a világot, a melyhez nem olyan könnyű alkalmazkodni; hangja, érzésvilága épen nem nyájas és vigasztaló, sőt ellenkezőleg, zordon, nyugtalanító, a szívét fájdalmasan megmarkoló.