|
Tolsztoj Leo halálmadara
Tolsztoj Leo
A múlt hetekben is így volt, holott a fiatal lelkű ősz filozófus pompás egészségben él az ő vörösinges muzsikjai között. Nos, de hol is lehetne egészségesebb és vidámabb ez a mélységes gondolkozású és sajátos elvek örökös hullámzásában élő, unos-untalan tépelődő aszkéta gróf, ha nem az ő torzonborz hiú muzsikjai között?
A modern kultura emberáradatában Tolsztoj filozófusi egyénisége megrendülne. Eszményi élete megbénulna s lelkéből bizonyára csak erőtlen és színtelen érzéseket tudna kiváltani, mihelyst elhagyná rusztikus otthonát és környezetét, melyből sajátosan érdekes bölcslkedése s egész írói egyénisége táplálkozik.
Erőteljes, egészséges életkedvet érzett, mihelyt a csendes kozák faluban megtelepedett. Ez ő! Maga Tolsztoj, saját íráásának "A kozákok" czímű elbeszélésének a hőse. Kerüli a modern élet mocsarait, imádója az egyszerűségnek. Szóban, írásban és tettben apostola a felebaráti szeretetnek. Tanult jogot, nyelveket, behatóan foglalkozott a pedagógiával és filozófiával.
Mint tüzérkatona, bekószálta a Kaukázust s részt vett Szebasztopol védelmében. Belekóstolt a tékozló orosz főurak illatszeres szalonéletébe: pazarolt, nyugtalanabb volt Gorkij boszjákjainál, megcsömörlött a kultúrától, idejekorán abbahagyta a bolyongást s azóta csendes visszavonultságban, egyszerű muzsikruhában töpreng az élet legfontosabb problémáin. Szorgalmasan szántogatja a papirost, de megfogja az eke szarvát is.
Kapál, kaszál s gyakran úgy dolgozik, mint egy földmíves vagy iparos. Életfölfogásából még Turgenyeff sem tudta kizökkeneni, ki halálos ágyán, reszkető kézzel ezeket írta utoljára: "Tolsztoj gróf, nemzetem legnagyobb íróa térjen vissza kizárólag az irodalmi munkához!" Tolsztoj azonban továbbra is maga varrja a csizmáit, de emellett meglepően éles megfigyeléssel vizsgálja a lét kérdéseit.
Az egész társadalmi élet úgy, a mint van, szerinte csak végromláshoz, és nem a boldoguláshoz fogja vezetni az emberiséget. Igen jelentős szrepe van az érzéseinek harmonikus kialakulásában a természetszeretnek. Ő maga mondja egyik művében, hogy "A természettel együtt lenni, őt látni, vele elbeszélgetni, ez az én legnagyobb boldogságom." Mind e mellett szívét, lelkét oly nagy emberszeretet hatja át, melyhez hasonló jelenséget egyetlenegy realistánál sem találunk.
A nagy filozófus sokszor belemerül a subjektivizmus mámorába is s ilyenkor logikai rendszere megzökken s kissé homályos lesz. Világnézete mindig csak látszólagosan befejezett. Művei alapján egyesek pesszimisták, mások a pantheisták, naturalisták és moralisták közé sorolják s vannak olyanok is, a kik misztikus szociálizmust olvasnak ki alkotásaiból.
Bölcselkedésének úgyzólván minden irányát az "Evangeliumom" czímű munkája tárja elibénk. Minden műve az életnek egy-egy új fázisát világítja meg. Regényeinek tendencziája szembeötlő. Mély felfogással, a lángelmék tündöklő lelkivilágával érez és jellemez minden legkisebb helyzetet, minden legcsekélyebb szereplőt.
Életelveinek megértéséhez bőséges magyarázatot nyújtanak különösen regényei, melyekkel világirodalmi sikereket aratott. "A kozákok" Olevin-jében bemutatja önmagát, de bemutatja egyúttal azt a típust, a ki szíve mélyéből megutálta a túlfinomult kultúra kinövéseit, ferdeségeit. Otthagyja a társadalmat s egyszerű, rusztikus kozákok közé emigrál. Egyszerűségében, emberszeretetében azonban sokszor túlzásba esik. Fölöslegesnek tartja a börtönt, a bíróságot, a büntetést, sőt határozottan erkölcstelen intézménynek hirdeti mindezt a "Feltámadás" czímű regény mély érzésű és gondolkodású hőse: Nechludof, a ki voltaképpen szintén nem más, mint maga Tolsztoj.
Nechludof szavaiból valami rózsás ködfátyolon keresztül kiérezzük, hogy ez undorítóan önző világ egyszer jobb lesz, - meg fog ujhodni minden s az emberi gyarlóságok sötét foltjai mellett, a testben, az érzésben, a szívben, a lélekben valamikor első hely fog jutni a szűziesen tiszta mocsoktalan könyörületnek, a megbocsátásnak,- embertársaink megbecsülésének.
Ilyen elvek előtt meghajlik az is, a kinek nincs színes képzelete, a ki nem képes jásznaja-poljánai remete-filozófus különös életfelfogását nyomon kisérni, mert érzi és látja tetteiből és műveiből a maggyőződés ragyogo kristályvirágait, érzi azt a szenvedélyes bátorságot, melylyel harczba vonul meggyőződéséért, a szegények, a gyengék, a tanulatlanok s különösen a nép érdekében.
Gorkij nagy virtuozitással színezi a szennyt, a piszkot s triviálist, az erkölcstelent, Tolsztoj nem keresi, csak igazolja, csak konstatálja, hogy ilyen is van s óvatosságra int. És a mikor álmainak tüzes étherét megmételyezve látja, elhatárzza, hogy baskírok köz megy, a hol friss levegőt fog szívni, kumist inni és állati életet élni... Szerencsére nincs rá szüksége. Megnyugat erről a "Háború és béke" czímű regénye, melynél- Turgenyeff szerint az egész orosz epikai költészetben nem teremtettek különbet, s megnyugtatnak különösen az ő vörösinges muzsikjai, a kik nemcak szeretik, hanem valósággal bálványozzák az orosz nép legnépszerűbb emberét, az agg, a becsületes, a muzsik ingben és bocskorban járó apostolt. Tolsztoj minden világirodalmi szerepe és jelentősége mellett, tipikus orosz ember. Tipikus orosz gondolkodó, szíve minden dobbanása első sorban az orosz muzsiknak szól. S daczára ennek s daczára nagystilű írói kvalitásának, saját hazájában támadtak leghevesebb ellenfelei.
Legnagyobb ellensége Pobjedonszczef volt, a szent szinodus hírhedt és engesztelhetetlen kurátora, a kinek sikerült azt is elérnie, hogy kiközösítsék az egyházból, egyidőre betiltották könyveinek és arczképeinek elárusítását, megfenyegették Szibériával s bevonták mindazokat a képes lapokat, melyeken az agg orosz író arczképe ékeskedett.
De ha egyszer a csendes Jásznája-Poljána lankás vidékére komolyan fog lecsapni a kósza halálmadár, s a hír megczáfolhatatlanul valónak fog bizonyulni, akkor majd megtudja a nagy orosz birodalom is, kit veszített el a csendes moszkvavidéki falu töprengő remetéjében... |