Huszadik század - történelem jelenidőben

A Nemzeti Szinházban rendezett franczia klasszikus vigjáték-sorozattal s az Ember tragédiájának népszinházi előadásával befejeződik a szinházi évad. Tavaly ilyenkor azzal zártuk sorainkat, hogy bizzunk a nemzeti gondolat s az igazi művészi izlés ujjáébredésében, annál inkább, mert az a közszellem, a mely országszerte ébredezik, soká nem hagyhatja érintetlenül az irodalmat s a művészetet sem.

Ez a reménykedésünk – úgy véljük – részben meg is valósúlt. A szinházak mintha komolyabb irodalmi feladatok negoldására törekedtek volna s mintha bizonyos léha irányok fokozatosan háttérbe szorulnának. A hanyatlás egyik jellemző tünete, a német szinészet tavaszi állandósulása ugyan nem szűnt meg.

Úgy látszik, hogy különösen a berlini szinházi vállalkozás rendes tavaszi állomáshelyének tekinti a magyar fővárost s fájdalom, épen a magyar szellem szolgálatára alapított intézetek tárnak kapút műveltségünk legveszedelmesebb ellenségeinek. Akár anyagi szükség, akár túlhajtott nyereség-vágy a jelenség okozója, nemzeti szempontból ép oly káros, mint művészi szempontból.

A közénk vetődő karavánok ugyanis nemcsak a német nyelvet terjesztik nehezen magyarosodó fővárosunkban, hanem a dekadens művészi irányokat is. Ez idén ugyan már a németeken is észlelhető volt a világszerte ébredező jobb szellem, a mennyiben szélső naturalisztikus műveken kívül már klasszikusok szinrehozatalával is kisérleteztek, - csakhogy a mai német szinészet egész irányzata homlokegyenest ellenkezik a klasszikus szinészet szellemével.

Klasszikusokat nem lehet és nem szabad oly stílusban játszani, mint szélső modern társadalmi, gyári, vagy munkás-darabokat. Sophokles és Shekaspeare egész más játék-modort követel, mint Gorkij vagy Sudermann. Bizonyos német rendezők azonban annyira rabjai a köznapi, mondhatnók piaczi verizmusnak, hogy még akkor is, ha a változó korszellem kegyét keresve, magasabb stílusu költőket szólaltatnak meg, azokat is naturalista módon hozzák színre.

Pedig mily izléstelen volt az előtt az üres páthoszszal szavaló német hős - szinészet, oly izléstelenné válik az ellenkező véglet, a mely a költők legmagasztosabb alakjait is útszéli vagy kültelki alakok gyanánt tünteti fel.

A mi szinészeink, ha magukba szállnak és saját egyéniségüket keresik, mit sem tanulhatnak a németektől. Ha pedig saját egyéniségüket keresik, okvetlenül fölfedezik abban a nemzeti vonásokat is. Mert csak az lehet nemzeti, a mi egyénileg eredeti. De nemcsak nemzeti, hanem általános művészi szempontból is óvakodnunk kell az egyoldalú verista játék-stiltől.

Mert minden műfajnak, minden költőnek más-más játék - stil felel meg a Sophocles eszményi alakjai más stilusban játszandók, mint Shekaspeare sötét középkori hősei, Calderon spanyol hidalgói, Moliére finom udvari emberei, Schiller lirikus álmodozói, Pailleron szellemes párisi szalon-alakjai, avagy Gorkij pincze-tipusai.

Rendezés és összjáték is más-más minden műben. Míg például Ibsen norvég kisvárosi képei realisztikus módon ábrázolandók, már a görögök regekorbeli művei úgy a díszletek, mint a közös tömegjelenetei tekintetében modern realizmust nem tűrnek.

Egyébiránt már az is valamelyes biztató jelenség, hogy a német társulatok hozzánk már nemcsak a maguk leggyarlóbb műveivel jönnek vendégszereplésre. S mint az ő itteni műsoruk, úgy emelkedett a mi szinházaink müsora is. Ennek a lendületnek egyik oka, hogy a lezajlott évadban a drámai szinészetnek új hajlokai nyilnak s szélesebb körű versengés támadt.

A Magyr Szinház, a mely előtt jóformán elzárkózott a komolyabb irodalomtól, az operetteket kiküszöbölte és drámai szinpaddá alakult. Teret engedett a magyar íróknak, sőt költői lendületű, verses művek előadására is vállalkozott. Példáját néhány esetben követte a Népszinház is, a mely immár a legnagyobb magyar szinpadi feladatnak, Madách művének megjelenítésére is kapott kedvet.

A jobb írók kulturásza vall az említett két szinház abbeli törekvése is, hogy hírneves magyar vagy külföldi novellisták regényeit szinművekbe igyekeztek átalakítani. Ezek a kisérletek ugyan nem sikerültek s nem is sikerülhettek, - de már biztató jelenség az is, hogy egyes igazgatók az átlagos szinműtermelésen fölülemelkedő kisérletekre vállalkoztak s főleg az, hogy értékesebb irói egyének keresésére indultak. A régi nyomon haladt a Vígszinház, a mely ugyan programjában néhány klasszikus vagy maradandóbb becsü művet is igért, de még egyelőre inkább ismert irányzatához ragaszkodott.

A Nemzeti Szinházat főleg azért érte sok támadás, mert igen sok s nem mindig jobb írót szólaltatott meg. Azt mi is hibásnak tartjuk. Orvoslására azonban nem igen tudunk módot. Ugyanis a magyar szinpadi irodalom számára, a mely számban annyira megnövekedett, a Nemzeti Szinházon kívül még kevés érvényesülési tér nyílik. Az egész irodalom jóformán oda tódul s minden lehető és lehetetlen befolyás ott buzgólkodik érdemesek és érdemtelenek javára.

Mivel pedig nem magán, - hanem közintézet, kevésbbé független és súlyosabb elbirálásban részesül. Kezdő avagy fejlődő tehetségek részére még nem rendelkezik második szinpaddal. Pedig csak ilyen kisegítő, második szinházzal érhetné el, hogy fő - szinpadán csak a bevált írók kiforrott munkái jelenjenek meg.

Pénztári szempontok is kényszerítik gyakran a többi szinházzal való versengésre, a színvonal tekintetében lefelé való árverelésre. Csak klasszikus szellemet követelő sajtó, az igazgatónak biztosított hatalom, vagyis anyagi és szellemi rendelkezési jog szüntethetné meg az intézet évtizedek óta felpanaszolt fogyatkozásait.

Csak ez úton lennének orvosolhatók a személyzeti bajok is. De ha mind ezekben jogosultaknak tartjuk is a panaszokat, nézetünk szerint ezeken nem segíthetünk támadásokkal vagy hajszákkal. Legkevésbbé jogosult a szinművészeti szempontból való támadás, mert kétségtelen, hogy a Nemzeti Szinházban vannak legjobban művészeink s még e szinházban leginkább érvényesül a nemesebb játék-modor.

Szinészek dolgában – hiábavaló minden naturalista vagy verista támadás – még a Nemzeti Szinház vezet ; s ha egy-egy, különösen történeti műve nem tud kellő hatást elérni, annak oka részben kezdetleges s régi épületében rejlik. De immár alapos a remény, hogy megvalósul az új szinházi épület régóta hiába várt terve s remélhető, hogy megfelelő színpadon a nagyszabású s gyakran tömegjeleneteket kivánó művek is méltó térhez jutnak.