A hivatalból üldözendő csalás

„Magyarország a csalók, szélhámosok Eldorádója!” Sokszor írták ezt le komoly munkákban, hivatalos jelentésekben, érinték a napi riportok is, nemrég pedig a képviselőházi tárgyalásokba is beledobták a vitaanyagba ezt a szentencziát.

Addig-addig szóltak a keservek, panaszok, a míg hirtelen, egyszerre és váratlanul a büntetőtörvény reviziójánál a csalást hivatalból üldözendő cselekménynyé megtették.

E rovatban ugyancsak az események krónikáját adjuk, ez a határozat azonban mégis nagyon közvetlenül érdekel, mert a csalásnak hivatalból való üldözendősége egész más képét fogja adni a jövő bünügyi krónikájának.

Igazán nem tulozunk, ha azt állítjuk, hogy eddig Magyarországon csak ép egyenesen lopni, rabolni, gyilkolni nem volt szabad, de a furfanggal, ügyességgel berendezkedő zsebfosztogatás vigan folyhatott. A svindli aranykorát járhatta.

Kiválóképen az üzleti s hitel életben. Hitelt, pénzt kerestél? Ráforgattál a lapok hirdetéseire. Százával kinálkoztak nagyhangu ajánlkozások. Mind olcsó pénzt ígértek. Semmi koczkázat, semmi veszedelem – csak kérj, s hozzák már a pénzt.

Reménykedve fogtál neki, s a vége az lett, hogy válogatott czímen kihuzták belőled azt a kis pénzt, a mi még ott szorongott a bugyelláris sarkában vagy a ládafiában, de kölcsönt azt nem kaptál. Vagy ha igen, kétségbeejtő uzsorakamatot fizettél. Bosszusan türted sorsodat.

Megcsaltak, de nem tettél feljelentést. Talán nem is volt olyan nagyon sok, a mit az éhes pénzügynök élelmességének dobtál oda, meg aztán nem érdemes szaladgálni idézésekre s tárgyalásokra. Vagy ha tettél feljelentést, a pénzügynök, ki díjmentesen a bankári czímet ajándékozta magának, nyomban alkudozni kezdett, visszaadta a pénzed felét s te visszavontad a feljelentést.

Nagyszerüen éltek ebből a svinklerek, ezreket harácsoltak össze az apró prédából, mit a megszorultak könnyelmüsége, nembánomsága vagy tudatlansága szállított nekik. S mindez teljes nyitottsággal, a rendőrség szemeláttára.

De a finoman öltözködő urak nebántsvirágok voltak. Meg kellett várni az első feljelentést s ha megjött, akkor is tehetetlen volt a rendőrség. A feljelentett egyszerűen kiegyezett… panaszvissza-vonás, s szabadon futhatott. Ezentul máskép lesz. A rendőrség hivatalból megfigyeli ezeket az urakat, kiknek egyedüli exisztencziája a svindli s egy-kettőre bezárja a boltot s utána bizony a boltost is.

Megtisztul a láthatár a pénztközvetítő svindlerek élősdi hadától. Ez egyik első következménye a csalás hivatalból való üldözendőségének.

Aztán sor kerül a szövetkezetek megrendszabályozására. Ez ugyan nehéz probléma s talán meg sem oldható, annyira felkaptak nálunk a pénzszövetkezetek, melyek alapszabályaik paragrafusai között az ismert tojástánczot járva, kegyetlen rosszhiszemű furfanggal koppasztják azokat a szerencsétleneket, kiket balsorsuk feléjük kergetett.

De legalább gátat vethet most az éber hatóság svindli manipuláczióik vakmerőségeinek s legkiválóbb szemérmetlenségeinek. Javulás szóval okvetlen lesz.

Mindezek során üzleti életünk is szilárdabb, reálisabb alapokra fog idők folyamán elhelyezkedni. A csalárd üzleti átruházások, jövedelmező bukások s a „hitelezési csalások” megannyi válfajainak köre alaposan megszükül. Ideje is már. A magyar kereskedelemnek rossz híre van. A külföld már alig akar velünk szóba állni.

Évről-évre a rendőrség aktái következetesen tanuskodnak mellette, hogy akárhány nagy dobbal induló üzletalapítás egybeesik az amerikai utlevél kiváltásával.

Pénz nélkül fog hozzá a lelkiismeretlenség, derüre-borura hitelbe rendelnek, egy szép nap aztán elkótyavetyélnek mindent s mire a végrehajtó vagy a rendőr megjelenne, már Amerika felé vitorláznak azok az exisztencziák, kiknek boldogulása azon mulott, hogy az első feljelentést kellett előbb bevárni a rendőrségnek.

Keservesen panaszkodó levelek feküsznek a rendőrségen, melyben külföldi gyárosok dühösen felrójják a „magyar svindli üzérkedést”.