Bosznay István kiállítása

A kik figyelemmel kisérték eddig is Bosznay István fölötte rokonszenves festői pályafutását, a „ Nemzeti Szalon”-ban most megnyilt gyűjteményes kiállítása után első pillanatra azt hihették, hogy a művész  ime férfikora elején már megállott fejlődésében. Ám ez csak optikai csalódás, a mit két feltünő körülmény okoz.

Az egyik: hogy Bosznay már elindulásakor ritka festői készséggel állott ki a porondra, s így már évek előtt szinte „ megérkezett” embernek hatott; a másik: hogy falun élő ember létére szívósabban tudott ellenállni a jobbára külföldi hatásoknak s nem vesztette el festői egyéniségét az új irányok heves ostromlása közepette sem.

Ime látjuk: e látszólagos konzervativizmus mögött épen a modern művészet prédikálta egyik legnagyobb művészi erény húzódik meg: a festői egyéniség, mely nem engedi magát békóba verni sem új jelszavaktól, sem magát eltántorítani a már egyszer felismert igazságtól.

Kissé érzelgősségre hajló lélekkel az anyaföld hálájának is nevezhetnők ezt az ellenállási képességet; hálának azért a szeretetteljes hűségeért, melylyel Bosznay a nagy természet szíve dobogását és minden csendes lélekzetvételét lesi.

Mert Bosznaynak egész művészi hitvallása ez egy szóban fejezhető ki: természetimádás. E hitvallásban legfeljebb még egy canon található: a magyar föld imádása. Mintha rajta is beigazolódnék a rónák fiainak beteges nosztalgiája, melylyel oly csökönyösen ragaszkodnak a végtelen síksághoz: festői tárgyai között egy dombocskát is alig találunk, a délibáb hazája, a csendes vizek, szomorú lápok, suttogó jegenyefák az ő kizárólagos birodalma.

Érzése ide húzza, itt marasztalja; itt nemcsak lát, de festői látományai is vannak; itt nem kell tudatosan elhatároznia magát a művészi alkotásra – egyéni meghatottsága önkénytelenül magával ragadja.

Talán épen az érzésnek ez a nagy ereje okozza, hogy Bosznaynak nemcsak látása, de technikája is mint minden modorosságtól, minden ravaszkodástól. Festői csalafintaságokon nem jár az esze soha; se a raffinált pancsolásokat, se a stilizált naivitást nem keresi. Tud rajzolni, tudja értékelni a szineket, gondot fordít a kompozíczióra s keresi a kifejező foltot, mely egyben dekoratív czélt is szolgál. Ennyi az egész. De – mint képei mutatják – ebből a kevésből is alakulhat ki stílus.

Némely angol – de még inkább skót – tájképfestővel tart ugyan fenn némi rokonságot Bosznay, de ez inkább a két faj közös borongós temperamentumából fakad. Ő is szereti ugyanis tompítani a szineket, ő is szereti fakón felrakni a foltokat, ő is fázik a napfénytől és a tobzódó szinorgiáktól. S a fajnak mélabúsra hajló természete mellett itt van a művész egyéni determináltsága, mely irtózik a hangos szavaktól, merész gesztusoktól és forradalmi harczoktól.

Ezért ingadozik ma is csak úgy, mint eleinte, a naturalizmus és az imperesszionizmus között, ezért igyekszik lépten-nyomon az úgynevezett hangulattal ellensúlyozni a dekoratív hatásokat. De viszont bármit akar, a művészi finomságokat sohasem áldozza fel a alacsonyabbrendű izlésnek tetszetős édeskésségért s tudását sohasem állítja a megalkuvás szolgálatába. A hogy képeinek szineiben, úgy technikájában is az arany középút híve.

Száznyolczvan képe van a kiállításon; az egész Szalon az ő munkáival van tele. Impozáns termékenység! Mintha a magyar róna nemcsak kalászban, de művészi erőben is versenyezni akarna a Nyugattal!.... És diadalmasan versenyez vele.