Petőfi ismeretlen kéziratai

A Petőfi-irodalom az idők folyamán anynyira feldagadt, hogy szinte már azt hittük, újat, jellemzőt, fontosat nem lehet többé a költőre vonatkozólag feltárni. Annál meglepőbb volt az a hír, a mely szóbeszéd formájában irodalmi körökben már rég keringett s most, a Petőfi-társaság nagygyűlésén vált valósággá: hogy a Petőfi -muzeum létesítésével kapcsolatos kutatások során eddig ismeretlen Petőfi-kéziratok nagyobb tömege került napvilágra.

A szerencsés kutató, a kinek ez irodalmi eseményt köszönhetjük, Kéry Gyula, a Petőfi-ereklyék leglelkesebb és legsikeresebb kutatója, a kinek fáradozása nélkül ma alig is lehetne Petőfi-muzeumról beszélni.A napvilágra került kéziratok, melyekről Kéry Gyula, mint a Petőfi-társaság újonnan választott tagja és titkára székfoglalójában beszámolt, részben Petőfi saját kéziratai.

Ilyen nevezetesen a Tigris és hiéna czímű négy felvonásos dráma, melynek czímlapján, a személyek névsorát, s a szöveget egészen a heteid jelenetig maga a költő írta le. A többi idegen kéz írása. Másik része a gyűjteménynek idegen kéz – Petőfiéhez sok tekintetben hasonló – irása s negyvenkilencz költeményt meg egy előszót tartalmaz, melyeket a költő 1847-ben megjelent kötetébe szánt s melyeket a czenzor számára iratott le.

A kéziratcsomó el is van látva Reseta czenzornak a kinyomatást megengedő záradékával. Ennek a kézirat-csomónak nevezetessége abban áll, hogy az előszó és a költemények közül kettő eddigelé teljesen ismeretlen volt. S ez adja meg a különben is nagybecsű leletnek főfontosságát.

Az eddig ismeretlen két költeményt, mint több más művet is, a költő nyilván azért hagyta ki 1847-iki gyűjteményéből, mert nem volt velük megelégedve. S valóban nem is adnak új vonást Petőfi eddig ismert költői arczképéhez, bár a „Láttál-e a róna felett” czímű vers fölfedezésének azért is örülhetünk, mert igazi költő szépségek vannak benne.

Ereklyéknek pedig e versek elsőrendűek: minden kedves és becses kegyeletünknek, a mit a költő keze érintett s szellemének még kevésbé szerencsés óráiban lett alkotásaira is gyöngédséggel és meghatva nézünk. Az előszó már tartalmilag is fontosabb: igazi dokumentuma Petőfi felfogásának, melyet műveiből és leveleiből ismerünk, velős, határozott állásfoglalás gáncsoló kritikusaival szemben.

Érdekes az ereklyék napfényre kerülésének módja is. Garay János özvegye őrizte meg őket. Egyrészüket Petőfi özvegye adta át megörzés végett Garaynénak az abszolutizmus első idején, kevéssel másodszori férjhez menetele előtt, a mikor okkal kellett tartania a rendőrség üldözésétől.

Így menekült meg az elkallódástól a Tigris és hiéna kézirata. A versek gyűjteményét Reseta czenzor unokahuga adta, nagybátja halála után, Garayéknak. Reseta czenzor volt ugyan, de derék jóravaló magyar ember. Petőfinek nagy tisztelője, Garaynak barátja. Garayné kegyelettel őrizte a kedves ereklyéket haláláig s e réven maradtak meg máig.

A két kiadatla költeményt lapunk más helyén az Előszót pedig az alábbiakban közöljük s megtalálja az olvasó e lapon a Tigris és hiéna Petőfi kezétől származó kéziratának facsimile mását is.

Előszó

A mai nap reám nézve ünnepélyes nap. Ma – január 1. 1847 – multam huszonnégy éves s lettem e szerint nagykorúvá. Szokásom volt eddig minden új évben ( annyival inkább, minthogy az egyszersmind születésem napja is ) az elmult évet mégegyszer átélni emlékezetemben : ma azonban nemcsak a legközelebbi évet gondoltam vissza, hanem egész életemet s különösen írói pályámat.

Talán nem lesz épen helyén kívül, ha előbeszédül összes költeményeimhez, melyeket bocsátok sajtó alá leirom elmélkedésemet azon életszakomról, melyben a tisztelt közönséggel összeköttetésben lenni van szerencsém; leírom pedig azon őszinteséggel, mely a hypokrita világban annyinak visszatetsző, a mivel én azonban nem igen törődöm.

Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh, előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyámnak, s én elviszem koporsómba szemfedőnek…

Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy írórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagyrésze határozottan ellenem van. Máskor is, ma is hosszan fontolgattam: melyiknek van már igaza?

S máskor is, ma is abban állapodtam meg, hogy a közönségnek. A közönség – az olvasót értem, nem a szinházit, a nézőt, mely kettő közt nagy a különbség – mondom: az olvasóközönség félreismerhet, mellőzhet valakit egy és más oknak következtében, de a kit figyelemre méltat, a kit megkedvel, az azt, ha nem egyenlő mértékben is, de mindig megérdemli…ha csak az egész kor nem egészen ferde ízlésű; mit a mostaniról kétség kívül nem tehetni föl.


Ezelőtt csak egy évvel is, megvallom, nagyon nehezemre estek az ( önmagok által úgy nevezett ) kritikusok anathemái. Sok keserű órát szereztek nekem. De most már, hála istennek, ki vagyok e gyöngeségből gyógyulva, s jóízűen tudok mosolyogni, ha látom ezen új Titánokat, mint erőlködnek reám Ossát ás Peliont hajigálni. Sőt mindegyik egy-egy Jupiternek képzeli magát, kinek szemhunyorítására megrendült az Olymp…megbillentik ezen Jupiterculusok az ő czopfjaikat, de az Olymp nem rendül meg.


És miért ezen élet-halál háború ellenem? Mert, hidd el, tisztelt olvasó, hogy szándékok nem csekélyebb, mint engemet megsemmisíteni. Én tudom, miért? De a közönség nem zudja és nem is fogja, általam legalább, megtudni.

Sorra eltudnám számlálni mindazon ocsmány indokokat, melyekből ellenem sikra szállanak, a tiszta jóakarat sisakját téve fejökre; de én nem rántom le a sisakot rólok, nehogy az olvasó elundorodjék azon szennyes pofáktól, melyek a ragyogó hadiöltözet alatt vigyorognak.

Különben is a személyekhez semmi közöm, sem ahhoz, miért mondják ezt vagy amazt; csak azt veszem, mit mondanak, mit állítanak? S erre van egy pár észrevételem, mert állításaik részint gazok, részint hamisak.


Azt nem teszem, hogy költészetem becsét védelmezzem, mert vagy szorultak erre verseim vagy nem; ha rászorultak, úgy hiábavaló, ha pedig nem, úgy fölösleges a védelem…aztán meg őszinteségem és önérzetem van, de hogy szerénytelenségem volna, azt tagadom. Tehát csak négy vádjokat említem, mely különben is a leggyakoribb, tudniillik, hogy költeményeimben rosz rím, rosz mérték szaggatottság és aljasság van.


Ezen uraknak a magyar rímről és mértéről fogalmok sincs. Ők a magyar versekben latin metrumot és német cadentiát keresnek, s ez az én költeményeimben nincs, az igaz, de nem is akartam, hogy szorosan legyen. A magyar mérték és rím még nincs meghatározva, ez még ezután fog, ha fog, kifejlődni és meghatároztatni, e szerint róla nekem nincs tudatom, de van sejtésem….az ösztön vezet, s a hol ők engem rím és mérték dolgában a legnagyobb hanyagsággal vádolnak, talán épen ott járok legközelebb a tökéletes, az igazi magyar versformához.


A mi költeményeimben az aljasságot illeti, ez ellen ünnepélyes óvást teszek. Ez alávaló rágalom. Bátran ki merem lelkiismeretem ítélőszéke előtt mondani, hogy nálam nemesebb gondolkozású és izlésű embert nem ismerek, s én mindig úgy írtam és írok, mint gondolkoztam és éreztem.

Mindig fájt e vád, mert ennek éreztem legjobban méltánytalan voltát. Ha néhol egyes kifejezésekre s a tárgyra nézve szabadabb vagyok másoknál, ez onnan van, mert én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, hova csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezitláb is beléphetni.


Végre, hogy bennem szaggatottság van, az, fájdalom, való; de nem csoda. Nekem nem adta Isten a sorsot, hogy kellemes ligetben, csalogánydal, lombsusogás és patakcsörgés közé vegyítsem énekemet a csendes boldogság – vagy csendes fájdalomról. Az én életem csatatéren folyt, a szenvedések és szenvedélyek csataterén; régi szép napok holttestei, meggyilkolt remények halálhörgése, el nem ért vágyak gúnykaczaja s csalódások boszorkánysipításai között dalol féltébolyodottan múzsám, mint az elátkozott királyleány az operencziás tenger szigetében, melyet vadállatok és szörnyetegek őriznek…

Aztán e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt minden ember meghasonlott önmagával. Az emberiség a középkor óta nagyot nőtt, s még mindig a középkori öltözet van rajta, imitt, amott megfoltozva és kibővítve ugyan; de ő mindazáltal más ruhát kiván, mert ez így is szűk neki, szorítja keblét, hogy alig vehet lélekzetet, s aztán szégyenli magát, hogy ifjú létére gyermek ruhát kell viselnie.

Igy van az emberiség szégyen és szorúltság között; kívül csendes, csak egy kissé halványabb a szokottnál, de belül annál inkább háborog, mint a vulkán, melynek közel van kitörése. Ilyen e század, s lehetek-e én másforma? Én, századom hű gyermeke!


Pest, január 1. 1847. Petőfi Sándor.