Az a közeledés, mely újabb időben a politikai téren Angolország és Francziaország között létrejött, s a mely egyelőre legalább eltüntette a lelkekből a két nemzet között fönnállott bizalmatlankodást, - most újra fölvetett egy régi, nagy kérdést: a vasúti összeköttetést létesítést a szigetország és a kontinens között egy a calaisi csatorna alatt vezető tengeralatti alagút segítségéve.
Ez a terv alapjában véve már több mint száz éves. Bonaparte Napoleon még első konzul volt, a mikor egy Mathieu nevű franczia mérnök elébe terjesztette egy ilyen tengeralatti alagút tervét. Akkor még nem vették komolyan, nem is került a dolog többé szóba egész 1856-ig, amikor egy másik mérnök, Thorné de Gamond állott III. Napoleon elé egy tengeralatti vasút tervével.
A háborús idők azonban ekkor sem engedték az eszme megvalósulását, pedig most már az angolok közt is akadtak pártfogói. Sokkal komolyabb volt az eszme 1875-iki fölvetődése: ekkor már társaság alakult két millió frank alaptőkével, melynek felét a franczia északi vasút adta össze, egy negyedrészt pedig a Rotschild-czég. E társaság czélja volt a terv kivitelének előkészítése. Legott munkához is láttak; a franczia parlament el is fogadta az engedélyező törvényt, s a franczia parton elkezdődtek a kutatások technikai és gazdasági szempontból a föltételek és lehetőségek megállapítására.
Angol részről is alakult társaság, majd a South Eastern Railway Company nevű nagy vasúti vállalat vette kezébe a dolgot. A parlament gazdasági szempontokból nem is lett volna ellene, de közbelépett lord Wolseley tábornagy s kijelentette, hogy ez az alagút a legnagyobb veszedelemnek teszi ki Angliát egy franczia háboru esetén. Wolseley tekintélye oly nagy volt, hogy az ő szavára dugába dőlt az egész ügy, a South Eastern-társaságnak megtiltották a munkálatok folytatását, sőt hogy titokban ne folytathassák, egy hivatalnokot állítottak a tengerpartra, aki folyton vigyázzon a veszedelmes pontra. A franczia társaság azonban nem oszlott fel, fentartotta előmunkálati jogát.
A mérnököket sem hagyta nyugodni a kérdés; most azon törték a fejüket, hogy az angol katonai aggodalmakat eloszlassák. Egy Bunau-Varilla Fülöp nevű mérnök Wolseleynak arra a kijelentésére alapította tervét, hogy az alagút helyett kevésbbé veszedelmesebbnek tart egy hidat, mert azt baj esetén könnyen föl lehet robbantani. Bunau-Varilla tehát vegyes tervet dolgozott ki, a mely a vasútat részben a hidon, részben alagúton át viszi Calaistől Doverig.
Mindkét partról mintegy 1500 méter hosszú hidat építene be a tengerbe; a hid végéről vagy liften szállítanák a vonatokat a folytatólagos alagútba, vagy maga a híd menne át menedékesen, 1:10 eséssel az alagútba. Ugyanigy volna a felszinre jutás a másik parton. Ezt a kettős alternativát mutatja be két rajz mai számunkban. Ez a terv nagyon elmés, de gyakorlati kivitelét nagyon megnehezíti az, hogy roppant költséges és nagyok a technikai akadályok is.
Ma már nem is tartják az angolok oly veszedelmesnek az alagútat, legalább a londoni városi tanács tagjai legutóbbi párisi látogatásukkor nagy érdeklődéssel nézték azokat a modelleket és tervrajzokat, melyeket az északi vasút egyik vezető mérnöke mutatott be s magyarázott meg nekik. Legközelebb már az angol parlament is foglalkozni fog a dologgal.
A franczia mérnökök, a kik szüntelenül foglalkoztak a kérdéssel, megoldottak minden főbb nehézséget: a viz elvezetését, a szellőztetést stb. A geologiai szakemberek szerint a tengerfenék földrétegeinek alakulása – melyet szintén bemutat egy képünk – olyan, hogy kizártnak tekinthetők az alagút építése közben az olyan bajok, a milyenek a Simplon-alagút fúrását annyira megnehezítették.
Az összes épitési költségeket körülbelül 250 millió frankra számitják. Hogy az angol katonai aggodalmakkal is számitsanak, a francziák az alagútból kijövő vasútat a szárazföld felé körív alaku viadukton akarják átvezetni a meredek parti sziklák mögé – ez a viaduktot háboru esetén néhány óra alatt könnyen levegőbe lehetne robbantani.
Hogy a közlekedés szempontjából mit jelent ez az alagút, az már abból is látszik, hogy Angolország és Francziaország között ma évenkint átlag 1.200,000 az utasok száma. Az alagút ezt bizonyára megsokszorzná, főleg angol részről, - hisz ismeretes, hogy a statisztika szerint Anglia 45 millió lakosa közül minden egyes lélekre évenkint harmincz vasúti utazás esik. Hányan lehetnek, a kiket a London és Páris közti gyakrabbi utazásból visszatart a tengeren járás kényelmetlenségeitől való félelem, s a kik szivesen megtennék ezt a kirándulást, ha majd az egész út nem telnék többe öt óránál!
A megoldás a mai pillanatban talán még fennakadást szenvedhet egy s más akadályon, de azt körülbelül biztosra lehet venni, hogy előbb-utóbb tengeralatti alagút fog vezetni Calaistől Doverig.
