Egy időben többször irtam a Magyar Pénzügy-ben a községi takarékpénztárakról.
Nem tulajdonitok nagy jelentőséget akkori közleményeimnek, mégis konstatálom, hogy azóta a községi takarékpénztárakkal elhallgattak.
Nem is nekünk valók, mert nem felelnek meg a hazai viszonyoknak.
Csak utánzásai lennének az iparilag erős nyugat alkotásainak. Bővebben indokolni ezt felesleges, elég hivatkozni például a csehországi állapotokra, ahol minden valamirevaló község egy-egy gyári telep, a mezőgazdaság is sokkal belterjesebb, mint nálunk, ahol a gazdálkodás még mindig meglehetősen külterjes, az ipar és kereskedelem pedig még a nagyobb központokon is gyengébb.
Szóval mi még mindig földmivelő ország vagyunk, igy tehát egyrészről a földmivelőkre kell elsősorban támaszkodnunk, másrészről pedig ezeket kell a szükséges kölcsönökkel támogatnunk. Boldogult Fáy András bizonyosan igy ismerte a hazai viszonyokat, mikor az első takarékpénztárt alapitotta.
És én most, midőn a vidéki pénzintézetek feladatairól akarok elmélkedni, bizonyságul hivatkozom vidéki kartársaimra, akik igazolni fogják, hogy a mi földmivelő közönségünket még most is valósággal bele kell kényszeriteni a váltó-kölcsönök felvételébe. Azt meg éppen felesleges hangoztatni, hogy a hosszabb lejáratú törlesztéses kölcsönök nem a mi kisebb birtokosainknak valók, mert ők tapasztalat szerint nem igen szivesen kötik le még unokáikat is ily adóságokkal.
Nehogy félreértessem, már most hangsulyozom, hogy egy pénzintézet, még a vidéken is – lévén maga is kereskedelemi alkotás – az iparosokat és kereskedőket nem mellőzheti, vagyis helytelenül cselekednék, ha pusztán a földmivelőkre támaszkodnék, de az általános jólét és közvagyonosodás előmozditása lévén a főczél, a földmivelők kötvényes kölcsönei elől sem zárkózhatunk el.
Azt fogják mondani erre a magasabb pénzügyi körökben, hogy a kötvény nem mobil. Hát én itt vénültem meg egy vidéki takarékpénztár vezetésében, de jó lélekkel állithatom, hogy egy rövid lejáratu kötvényes kölcsön éppen olyan hamar, de mindenesetre biztosabban hajtható be, mint egy vidéki váltó, kivált ha mindkettő jelzálogilag biztositva van.
Hogy pedig ez a jelzálogi biztositás mit jelent, azt lehet, hogy a fővárosban nem méltányolják eléggé, de egy vidéki pénzintézet müködésében ez garantálja kellő biztonságot és az ezzel járó nyugodtságot. Igaz, hogy a betevők pénzét nem lehet kötvénynyel visszafizetni, de nem lehet váltóval sem, ha válság esetén a visszleszámitolás megvonatik vagy korlátoztatik.
Minden perczben uj eszmények merülnek fel a szakember előtt, de nekem nem czélom eltévelyegni valamely mellékösvényen, de az sem czélom, hogy a vidéki takarékpénztárak müködésében valamely forradalmat idézzek elő vagy ezeknek uj irányt szabjak, hanem csak a tapasztalat folytán bennem megérlelődött azon eszmének akarok kifejezést adni, hogy a vidéki pénzintézeteknek most legfőbb feladatuk az alaptőkének felemelése, hogy a kötvényekbe saját tőkéjüket fektethessék be.
Másrészről a megindult parczellázások folytán a belterjesebb gazdálkodás remélhető, tehát a földmivelés nagyobb hiteligényeit felemelt alaptőkével inkább ki lehet elégiteni.
(Nyírbátor.)
Szikszai József,
tkptári vezérigazgató.
