Nagyheti zarándoklás a középkorban

A nagyheti zarándoklások igazi czélpontja az egész középkoron át a Jura és Rhone alsó völgye volt, melynek rögeihez a kereszténység nagy drámája szereplőinek annyi legendai emléke tapad. A kegyes lovag fegyver és vértezet nélkül indúlt útnak, csak egy zarándokbottal és táskával, fején felhajtott szélű kalap, annak a szentnek a képével, kinek ereklyéihez zarándokolt.

Igy ment lóháton a zarándok, csupán szolgájától kisérve, s útközben gyakran élt az ismerősök vendégszeretetével, vagy étkezett a piszkos kocsmák asztalánál, hol rendesen a díszhelyet foglalta el, s hosszabb időzések után a fogadóssal is egész barátságos viszonyba lépett.

Gyakran kellett kitérni a kóbor martalóczok elől, kik rendszeresen kémleltették a fogadókat és szállókat, gazdag zsákmányra lesve. Körös-körül, közelben és távolban mindenütt a biblia ihletétől megszentelt nyomokon járhatott a vándor.

Marseillben imádkozhatott Lázár tetemeinél, vagy a Szent Victor által elejtett sárkány bőrénél, Arlesban a három Mária, Tarasconban a sárkányölő Szent Márta, Aptban Szent Anna porai fölött merengve tölthette a zarándok csöndes szemlélődés közt a keresztény világ nagy gyászhetét.

Zordabb színnel vonta be a kereszt vértanúságának emléke a luczerni tó mellett emelkedő Pilatus-hegyet. Ott fekszik Pilatus,- beszéli a néphiedelem- egy mély tó fenekén, mely soha sem fagy be. Hullája minden nagypénteken délelőtt a tó színére bukkan fel, s ott marad a szent mise ideje alatt, azután megint alámerül.

Több mint négyszáz évvel ezelőtt egy szegény remete, Kolos testvér, épített magának szerény hajlékot, a kiről az a hír volt, hogy elhagyva feleségét s gyermekeit, a vadonba vonúlt vezekelni s húsz éven át nem vett magához földi táplálékot.

"Mielőtt Kolos testvérhez mentem volna, azt hitették el velem, hogy testének nincs természetes melege, hanem kezei oly hidegek, mint a jég, valamint hogy arcza is sárgább és sápadtabb halotténál, és mindig szomorú, sohasem víg.

Mondhatom azonban, hogy e híresztelésekből semmit sem tapasztaltam igaznak. Mert először is meleg volt, a kezei is természetes melegségűek, aztán arcza sem volt halvány vagy sárga, hanem egészséges szinű.

Végre szomorú sem volt, hanem egész lényében, minden cselekedetében nyájas, megnyerő, vidám, barátságos. "Benső vallásosság és ködös mysticismus sajátságos szemléletté folytak össze a középkori felfogásban.

De mindkettő együtt az igaz költőiség bájával ruházta fel a hitéletet. Boldog megadás és forró rajongás szól azokból az írásokból, melyeket az akkori búcsújárók vetettek papírra vallásos gyakorlataik közben, de fölhevült képzelődésük naiv csodaszövevényein át meggyőzően ragyog felénk Krisztus élete nagy példázatának komoly fensége és örökkévaló igazsága. V.