Kedves emlékem Bem apóról

Érdekes apróságot mond el szabadságharczunk e nagy hőséről Horváth Janka úrnő, „Régi és új történetek” czimű, most megjelent könyvében, melyből közöljük a következőket; Kisgyermek voltam, de világosan emlékezem rá, mikor először láttam Bemet; József napja az ő nevenapja volt épen.

Brassóban laktunk, az osztrákoktól és oroszoktól megszállott, a magyarnak ellenséges városban, nem jött oda hirmondó se a magyar vidékről, még testvérbátyámról sem tudtunk semmit. Nevelőanyám sírva olvasta gyakran a német ujságokat, s hallottam, mint mondta egy magyar barátnőjének: „vége a magyarnak, elveszünk, elpusztulunk mind, mint.”

Aztán egy este, bizalmas, kedvencz nőcselédje jelentette nagynénémnek nagy mosolyogva: Oláh Márton Pallér-meiszter van itt, jó hireket hozott a nagyságos asszonynak, szabad-e bejönnie. Én is örvendettem családunk e hű emberének, ő a néninek mindig hireket hozott, nekem meg tarka kavicsokat. Most nevető arczczal lépett a szobába s szólt:

- Kezeit csókolom, nagyságos asszony, Bem bevette Szebent, maholnap itt lesz.
- Ne beszéljen! Hisz most olvastam a német ujságban, hogy Puchner úgy megfogta Bemet rablócsapatostúl, mint egy rókát a csapda.

  - Hazudhat az a német ujság, a mit neki tetszik, én jobban tudom, - erősítette Oláh Márton,

- nálam kétszáz kőműves járt, kik Szebenben dolgoztak, ijedtökben a magyaroktól egy szekéren czók-mókostól idáig szaladtak, azt beszélik, Bemnek ördöge kell hogy legyen, mert mikor álmukban se látták a szebeniek, csak ott termett seregestől a város előtt s be is vette azt, hiába volt úgy elsánczolva, mint Komárom vára, belőle a muszkák úgy elszaladak, meg se álltak Havasalföldig.

Néném úgy örvendett, még engem is elfelejtett jókor lefektetni, mert a nőcselédekkel nemzetiszinű zászlókat varratott, hogy reggelre már kész legyen. És megkezdődött a magyar hadsereg bevonulása.
Emlékezem, hogy nagynéném többször mondta: - Lelkem magyarjaim, mily jól vannak öltözve.

---

A német lapok azt hazudták, oly rongyosak, még lábbelijük sincs, s pedig ez egy szép, egyenruhás hadsereg. Nagy éljenzés jelezte, hogy közeledik a fővezér. Négy lótól vont útikocsiban jött a hires tábornok, kicsiny, összeesett alakját nagy, szürke köpönyeg födte, kócsagtollas, széles csákója alatt háromszögűnek tetszett beesett arcza; elkeskenyedő állát tüskés, szürke szakáll boritotta. A kis alak még kisebbnek látszott a balján ülő óriás termetű segédtiszt mellett. Néném csodálkozó hangon tevé hozzá:

- Milyen kicsiny öreg úr ez a nagyhirű tábornok.
- Termetre kicsiny, de lélekre óriás, egy félisten; a ki megismeri, mind imádja őt, elkezdve Petőfin, a nagy költőn, - mondá egy hang, s beszéltek lelkesülten tovább a hős tábornok csodás bátorságáról, nagy csatáiról, nemes jelleméről.

Már rég ki volt világítva az egész város a győztes tábornok nevenapjának, József napjának ünneplésére és még mind tartott a bevonúlás, nem szünt az éljen rivalgás.

Évek múlva úgy hallottam, hogy Brassóba vonúlásakor a magyar sereg a mellékutczákon visszament, s a főutczán újból bevonúlt, hogy az ellenséges város remegjen nagy számától, pedig voltaképen alig volt ott hatezer ember.

Lehet, hogy úgy történt, mert a hős tábornok nem idegenkedett az apró cselfogásoktól, s az emelte népszerűségét a székely nép előtt, az a ravaszság, melylyel mindig túljárt az ellenség eszén, váratlan megjelenése, a hol szükség volt reá, mindig kész mentőgondolata a veszély között, vakmerő merészsége, mind visszhangra talált, bizalmat keltett az eszes, székely nép lelkében.