Meghalt Verdi (1813-1901)

Hosszú, kinos küzdelem után a halál legyőzte végre azt a roskatag aggot, kinek nimbusza több mint félszázad óta fényt és ragyogást kölcsönzött az olasz zeneművészet egének. Az olasz zeneirodalom újjáteremtője a régi iskola elhalványuló hagyományaiba új erőt és vért öntött, s a drámai kifejezés és jellemzés eddig ismeretlen elemeit vitte bele.

Giuseppe Verdi befejezte földi pályáját, mely ragyogó sikerekkel volt teljes. Halhatatlan lelkének örök életét belehelte dallamaiba, melyek az emberi szenvedések és indulatok minden skálájában végig ragadják sziveinket a szerelem tüzében megtisztúlt Traviata halálsóhajától Ernáni hősies szilajságáig.

Mint a hogy nagy elődjét, a vidám múzsa szeretetreméltó kegyeltjét Rossinit, a „pesarói hattyú” melléknévvel ruházta fel, az utókor kegyelete, úgy vívta ki Verdi is a „roncolei hattyú” czimet a pármai herczegségnek arról a szerény kis helységéről, a hol mint orgonista kezdte meg rendkivülivé vált pályáját.

A szegény vendéglős fia, a kiben egy vándormuzsikus gyújtja először lángra a géniusz magasra törő vágyait, a ki gémberedő újjakkal, gyalog és dideregve baktat minden vasárnap Bussetóból, szülőhelyéről a szomszéd roncolei templomba, hogy hivatásának eleget tegyen s kit egy karácsony éjjelén majdnem megfagyva találtak egy vízzel telt árokban, melybe véletlenül belebukott, - a lángelme csodás küzdelmeinek fölemelő látványát tárja elénk életében. A kis Verdi már 13 éves korában irta első nyitányát a messze túl Olaszország határain.

Első zajos sikere az Aida volt. A második felvonás előtt egy művészekből álló küldöttség kereste fel Verdit s gyémántcsillaggal díszitett elefántcsont botot nyújtott át neki, hasonlót ahhoz, melyet az egyiptomi király hord a darabban. A boton rubintokból volt kirakva az „Aida” név, Verdié pedig babérágon, drágakövekben tündökölt.

A fejedelmi ajándékot Milano első családjai közt eszközölt gyűjtés útján szerezték. A darabnak a nápolyi San Carlo szinházban való első előadása után is ismétlődtek a zajos ünneplések. A szinház kapujától a Verdi által lakott Crocelle fogadóig ezer és ezer ember állott sorfalat, a mester ablakai alatt a tömeg kivánatára mintegy varázsütésre hangzott fel újra az „Aida” második felvonásának győzelmi indulója, s a Chiatanone partjait ezer és ezer lámpa fénye vonta büvös világitásba.

 

---

Hasonló tüntetésekkel fogadta a milanói közönség kedvelt zeneköltőjének következő művét, az 1887 február 5-én szinre került „Otellót” is, melyet a koszorús szerző, mint mindenik operáját, a legnagyobb titokban készített elő, a nélkül hogy legbensőbb barátai is sejtettek volna valamit tervéről. Az első előadás jegyeit hihetetlen árakon kapkodták el.

Már az első felvonásbeli katonák kara s a párbaj-jelenet után felhangzott a tömeg mámoros kiáltása: „Verdi! Verdi!” s ettől fogva a hatás egyre fokozódott. Nagy kitüntetések is jutottak osztályrészül Verdinek sikerekben gazdag élete alatt. Csak az utóbbi években kapta meg a német császártól a „Pour la merite” érdemejelet.

Már előbb a Manzoni halálára irt Requime alkalmából kinevezte az olasz szépművészeti miniszter a becsületrend tisztjévé. 1864-ben a franczia szépművészeti akadémia választotta tagjává, Bosseto, őt küldte követe gyanánt az olasz parlamentbe.

Tudták róla, hogy nem csak az osztrák hatalom iránti ellenséges érzelmeiből nem csinált soha titkot, de annak czenzurájától is sok bosszantást kellett türnie. És újabb bizonyságot nyert a nagy zeneköltő hazafias magatartása akkor is, mikor „Álarczos bál” czimű operájának, melynek tárgya III. Gusztáv svéd király meggyilkoltatása, első előadását Nápolyban 1858 januárjában egyszerűen betiltotta a czenzura, mivel véletlenül ép akkor érkezett meg Orsini párisi merényletének hire.

A királyi szinház intendánsa mindent elkövetett, hogy Verdit zenéjéhez más libretto választására birja; de hasztalan. Verdi hajthatatlan maradt, még arra sem volt rávehető, hogy II. Ferdinánd nápolyi királytól személyesen kérje a betiltó rendelet fölfüggesztését. Ez a magaviselete rendkivüli népszerűséget szerzett a mesternek, a ki fogadóbeli lakásáról nem távozhatott azóta egy lépésre sem, a nélkül, hogy óriási tömeg ne kisérte volna „Éljen Verdi!” kiáltások közt.

A darab betiltásának visszavonását ugyan nem érhette el, de legalább kivivta azt, hogy a kormány föloldotta őt szerződési kötelezettségei alól s operáját visszaadatta. Igaz, hogy Rómában azért mégis kénytelen volt belenyugodni, hogy legalább a darab szinterét Svédországból Amerikába tegyék át s III. Gusztávot Warwick gróf bostoni kormányzóval helyettesítsék.

Tántoríthatatlan olasz hazafiasságán és nemzeti jövője iránt aggódó gondjain kívűl a tulajdonképeni politika soha sem volt Verdinek müködési köre. Nem is vett sokáig részt a törvényhozás munkásságában, mindinkább visszavonult s két-három év múlva végképp benyujtotta lemondását.

Viktor Emanuel Azzal kárpótolta, hogy 1875-ben szenátorrá nevezte ki. De Verdi csak épen, hogy az esküt tette le, az üléseken azonban alig vett részt. Ettől fogva az agg zeneszerző teljesen visszavonúlt életet élt s a telet kivéve, melyet Genuában a 33 év előtt megvásárolt Palazzo Doriában töltött, legtöbbet sant-agotai birtokán szeretett tartózkodni.

„A mester rendesen hálószobájában komponált, egy a földszinten fekvő tágas, világos, szellős és művészi fényűzéssel berendezett helyiségben. Az ablakok és üvegajtók a kertbe nyilnak, a szobában remek zongora, könyvtár és egy óriási, különös formájú bútordarab van, mely a tért két részre osztja a szemeink elé pompás gyűjteményt tár szobrokból, vázákból és művészi csecsebecsékből.

Azután így jellemzi tovább Verdi akkori életmódját kedvelt villájában: „A Sant’-Agata villa a mester legkedvesebb tartózkodási helye. Bámúlatos testi és szellemi tevékenységének itt szabadabb tér kinálkozik, mint másutt.

Reggel öt órakor bejárta a park sétányait, megtekinti a szántóföldeket és majorokat, s vizi kirándúlással szórakozik a tavon, a melynél kis dereglyéjét, mint ügyes kormányos, maga irányozza és hajtja. Egy pillanatig sincs tétlenül. Hogy a zenétől kipihenje magát, a költészethez folyamodik s hogy mindkettő erős benyomását enyhitse, a történelemhez és filozófiához menekül.

Nincs az emberi tudásnak oly köre, melybe nyugtalan, ismeretszomjas lelke hévvel bele ne mélyedt volna.” Ime így nyilatkozik a nagy mesterről leghűbb munkatársainak egyike, kinek alkalma nyilt betekinteni teremtő elméje kohójába. S a megható részvét nyilvánúlása, mely nemcsak hazájában, de szerte a művelt világon mindenütt felfakadt az agg maestro halála hirére.