A magyar gyárosok szövetkezése oly időben történik, amikor gazdasági téren szemtanui vagyunk következényeikben még meg sem mérhető óriási átalakulásoknak.
Az államok harca most gazdasági téren játszódik. Az állami hatalomhoz mindenütt a világban csatlakozik a gazdasági erők koncentrálása és a közös célra való vezetése. A szerves érdekképviseletek szabályozzák a gyárosok és mezőgazdák törekvéseit, befolyásolják a közvéleményt és ez által a kormányt és törvényhozást.
De törekvéseink elengedhetetlen szükségessége még szembe tűnőbb, ha hazánk speciális államjogi és közgazdasági viszonyai között a magyar ipar helyzetét vizsgáljuk.
A mig a vámközösség fönnáll, a vámvédelemnek iparfejlesztő hatása nálunk vagy egyáltalán nem, vagy csak igen csekély mértékben érvényesülhet, mert a dolgok természeténél fogva a vámvédelem főleg a már fejlett, régi és hatalmas iparnak válik előnyére.
Dacára azon kezdetleges és hiányos támogató tevékenységnek, iparunk 1896-ig bizonyos mértékben fejlődésnek örvendett.
A kilencvenes évek második felében azonban kezdetét vette az ipari hanyatlás és visszaesés. Az épitőipar, mely a házaknak adott nagy adókedvezmények által mesterségesen fejlesztetett, rohamosan hanyatlott, ami természetesen több vele szoros kapcsolatban álló fontos ipari termelési ágra is visszahat. A helyi érdekű vasutak épitése, mely addig számos iparágat oly bőségesen táplált, hirtelen megszűnt. Kedvezőtlen gazdasági évek csökkentik a nemzet fogyasztóképességét, ami iparunknak egy nagy részét leszerelte, vagy tevékenységét a legszükebb mederbe szoritotta.
Ami ebből a hanyatlásból szükségszerü következménye a kedvezőtlen konjunkturának, azt a magyar iparnak el kell viselnie.
De tagadhatatlan, hogy a nálunk észlelhető ipari hanyatlás nemcsak a gazdasági helyzetnek természetes következménye, hanem részben a törvényhozásnak és kormánynak elhibázott intézkedéseire is visszavezethető s hogy a magyar kormány nem követte más országok kormányainak példáját, melyek az ott is, habár sokkal csekélyebb mértékben mutatkozó ipari válság baját elháritani, vagy legalább is korlátozni sikeresen igyekezett.
Mikor a negyvenes években a nemzet legjobbjai irányt adnak az ipari téren megindult mozgalomnak, a nemzet osztatlan lelkesedéssel és áldozatkészséggel ragadja meg az iparfejlesztésnek akkor még csirájában levő eszméjét.
Ezzel ellentétben ma olyan áramlatok kerülnek felszinre, melyek nemcsak az iparfejlesztés által követelt áldozatokat tulságosan nagyoknak tartják, de még a meglevő iparokat is meg akarják fosztani azoktól az alapoktól, melyeken existenciájuk nyugszik.
Az ipart, melynek magvát a nagy Széchenyi hintette el, fejlődésében, exportképességben megakasztotta egy intézkedés.
Túllőtt a célon, mely ahelyett, hogy a tényleg meglevő visszaéléseket megszüntette volna, a malomipar fönnállásának alapjait megingatta, anélkül, hogy ebből a mezőgazdaságnak akár magas gabonaárakban, akár más irányban haszna származott volna.
A szeszipar terén pedig az adótörvényhozásnak sűrű ingadózását, a kontingens felosztásánál folytonos eltolódásokat észlelhetünk.
Eltolódásokat, amelyek több ipari szeszgyár üzemképességét megtámadták és az ipari szeszgyártáshoz fűződő várakozások érzékeny megkárosítását eredményezték.
Ma még nélkülözünk egy részleteiben átgondolt, több évre kiható beruházási programmot.
Jó lenne, ha a hazai ipart és munkásokat az állam elhatározása felöl tájékoztatná és véget vetne annak az áldatlan állapotnak, hogy akkora fáradsággal és oly sok áldozattal kiképzett munkásaink közül oly számosan – ipari fejlődésünknek pótolhatatlan kárára – kivándorolnak.
