A franczia kulturharcz

,Három kimagasló esemény van eddig a franczia egyház és az állam emlékezetes háborujában: a vallásgyakorlatra vonatkozó törvényjavaslatot óriási többséggel elfogadták, s most a franczia egyház szervezkedhetik az 1901-iki és 1881-iki egyesületi törvény értelmében. A második az, hogy Rómából békésebb hangon hallatszanak, s az engedékenyebb álláspont talán győzni fog. Végül Clémenceau miniszterelnök esetleges bukása, a kitől Combes, a volt miniszterelnök párthivei szeretnének szabadulni.

Combesnek sehogysem tetszik az előbbinek, minden harczi riadója mellett is, rendkívüli mérséklete. Jobb keze, Briand, ez a volt kis szocziálista prókátor, a kinek szülővárosásból csufosan kellett kivonulnia, s a kin legkevésbbé a honfitársai vették észre, hogy idővel Francziaország legügyesebb kutluszminisztere lesz, a milyen talán Portalis óta nem volt. Még Rómában is érzik, hogy páratlan ellenzékkel van dolguk, a mi meglátszik abból, hogy a pápa második intézkedése: az istentiszteletek bejelentésének eltiltása, már sokkal kevésbbé jelentős intézkedés, mint az első volt; a kultusz-egyesületek alapításának eltiltása.

A papokat Combes, a volt szubdiakónus minden esetre jobban gyűlöli a galamboknál, a melyeket mindennap szeretettel etet a Luxembourg-téren, gyűlöl a renegátnak elvakultságával és szívósságával, az ex-papnak hol ravasz, hol vad gyűlöletével. Tulajdonképen tehát csak akkor lehet majd beszélni kulturharczról, ha az ő legszűkebb párthivei kerülnek ismét uralomra. Az eddigi zavargások, ötfrankos birságok, kétnapos elzárások még nem nevezhetők háborunak, legfölebb előcsatározásnak.

Az új törvény mindenesetre veszteséget jelent a franczia egyházra nézve, mert száz éven át szerzett vagyona vész el. Senki nem helyeselheti az egyháznak ezt a kifosztását, a hivek végre is vallási a nem általános jótékonysági czélokra adták össze. Ez tehát erőszakos eljárás, másrészt az is megalázó az egyházra nézve, hogy az állam függetlenül állapítsa meg szervezetét a kultuszegyesületek képében, a mi joggal bánthatta az egyházat, mert tökéletes társaságnak vallja magát, a melynek alaptörvényei isteniek. S ez az értelme és veleje Merry del Val államtitkár körlevelének is.

A franczia kormány a szekvesztrumok, az ingó vagyon lefoglalásának dolgában is nagyon enyhén jár el. Könnyű ezt megcselekedni, ha önhatalmulag tette rá kezét idegen vagyonra, de mégis nagyon politikus ez eljárás, hogy nem ismétli a tavaszi botrányos leltározásokat. A szekvesztrumokat tehát most így eszközlik: a közigazgatósági hatóságok azokat a leltárakat lemásolás végett egyszerűen átteszik a pénzügyi hatóságokhoz. Ha pedig erőszakos jelenetek nélkül a templomvagyon gondnokai nem adják ki az állampapirokat, nyomat a kormány ezekből másodpéldányokat, s csak ezeknek a szelvényeit váltja be.

Rómában azonban még mindig megvan a hajlandóság újabb tárgyalásokra, bármennyire sértették is meg a Vatikánt Combes idejében. Szeretettel foglalkoznak egy új konkordátumnak képével, de ez nyilván csak késői jövőnek lehet a kérdése. A pápai diplomaták minden más diplomatánál szivesebben alkudoznak, s ebben egyáltalán mesterek évszázak óta. Az egyházijog utvesztőiben, fikczióiban, rugalmas oldalfalaiban, mentális rezerváczióiban otthon érzik magukat. S ha a mai parlamenti többség fanaztizmusa kialszik, s természetszerűleg közöny váltja föl: akkor meg fog jönni az új konkordátum ideje, a mely elsősorban bizonyosan romokat fog eltakarítani, a mint százéves elődje cselekedett.

A Vatikánnak azonban még egy óriási fegyver van a kezében. Az új törvény kimondja, hogy a templomokat nem szabad rendeltetésüktől elvonni; mesebeszéd volt tehát az, hogy a nagy forradalom példájára szinházakat, kaszárnyákat, raktárakat stb. fognak bennük létesíteni. A pápa megtilthatja azt, hogy nyilvános istentiszteleteket nem szabad tartani, tehát elkövetkeznék a magánkultusz gyakorlása: ha ez az eddigi templomokban zárt ajtók mögött történnék, s az egyesületi törvények értelmében a rendőrség közbelépne: az eddigieknél hasonlíthatatlanul nagyobb zavarok támadnának. Vagy ha csak magánlakásokban tartanának istentiszteletet, a mi fényesebben igazolná a most csendesebben folyó egyházüldözést: akkor esetleg föl lehetne rázni eddigi közönyükből a lanyha katolikusokat is, a mi pedig nagyban növelné a franczia katolicizmusnak erkölcsi tőkéjét.

Ennek az utolsó fegyvernek igénybevétele rendkívüli felelőséggel járna, s talán visszariadnak tőle a pápa környezetében, a melynek szelídebb felfogását talán az a körülmény is előmozdítja, hogy a franczia kormány birtokában lévő nunciaturai levéltár bizonyára kényes jelentésekkel és okmányokkal is van tele. Az például nem is valószinűtlen, hogy nem egy képviselő most áprilisban, a mikor olyan hatalmas antiklarikális többség verődött össze, magától a pápától kért választási költséget, hogy az egyházüldöző kormányt megbuktathassák.

A Petit République pedig még czifrább vádakkal áll elő. Megvádolja Lorenzelli volt párisi nunciust, most luccai érseket, hogy egy plébánostól ötvenezer frankot fogadott el, s püspöki kinevezését még sem vitte keresztül. X. Pius állítólag már két év előtt rendelt el ebben az ügyben vizsgálatot, s Lorenzellit arra itélte, hogy az ötvenezer frankot Luccában jótékony czélokra fordítsa. S most maga a volt nuncius ad ki egy rendkívül heves nyilatkozatot, a melyben a párisi lap állításait hazugságoknak bélyegzi; be is pörölte rágalmazásért, s ötvenezer franknál nagyobb rekompenzácziót követel, hogy aztán ezt az összeget fordíthassa jótékony czélra. Ebből esetleg világraszóló botrány lehet, ha van némi alapja a Pétite République állításának, vagy ha a harcz annyira elkeseredik, hogy a kormány egyet-mást közzétenne a nunciaturai titkos levéltárból.

S érdekes, hogy most a harcz elején a kormány szükségesnek tartotta kitüntetni az akadémiai pálmával egy kleikális ujságirót, még pedig a legharcziasabbak közül, mert a Croix munkatársa, s a kitüntetés mellett is megmaradt annál a lapnál. De nagy baj mindenkor, hogy az állam alantas közegeiből sokszor hiányzik a kellő tapintat. A verduni papnevelő intézetben például a professzorok a kápolnában gyülekeztek, s kijelentették, hogy csak az erőszaknak engedve távoznak. A sous-préfet, a kinek nyilván utasítása volt, hogy az erőszakot lehetőleg kerülje, erre így válaszolt: A maguk fajtáju emberek nem érdemlik meg azt a tisztességet, hogy erőszakot alkalmazzunk ellenük.

Most mindnyájan: püspökök és papok a közönséges jog alá tartoznak. A harcz mostani területe a – biróság. Pörök folynak, de maga a nagy pör még nem dőlt el és kétes, hogy melyik fél lesz a nyertes, ha egyszer befejeződik.