A Grand –Guignol

A Grand - Guignol szinház, itt Párisban, azoknak az orvossága, a kiknek a gyomrát elrontotta a szinház. Sokan vagyunk ilyen elrontott gyomruak Párisban, Berlinben, Budapesten és mindenütt. De viszont a mai ember már nem igen tud szinház nélkül elélni. Ez magyarázza meg, hogy a Grand - Guignol –szinházba járni több, mint divat.

Kissé megvénült már a halott Dumas s hasonlóképen az élő Sardou. Az ujak azt csinálják, a mit ezek csináltak, de roszabul.

A régiek, az örökök, a szinpadi klasszikusok , nem mindennapi estéinkhez és hangulatainkhoz illők. A muzsika sem elégítheti ki teljesen a lelket s operák helyett szomjuhozzuk az eleven beszédet. A Maeterlinckek, a poéták , nagyon ritkán tudják magukat a szinpadról megérteni.

Ibsen és Hauptmann sem azok, a kik halálra ne fáraszszanak s a változatos életet nyujtsák nagyszerű , mély költészettel, de könnyedén, a Bisson-felé , a Feydeau-féle, a Véber-féle s más ezer szellemes vagy szellemtelen filozóf vagy sekélyes malaczságok pedig nem lehetnek rendes táplálékai a magára valamit is tartó emberi entellektusnak.

Nem is beszélünk a léha szinpadi revue-kről , az orfeumokról s egyéb látványosságokról. Szóval van annak jelentősége, ha a Grand - Guignol itt Párisban sok ezernyi barátot szerzett.

Valahogyan mintha az Arisztofanesz szinháza készülne modern életre támadni. A mint hogy egy kis új Párisi szinházban vagy száz este óta játszák diadalmas sikerrel a Felhők-et. Ezt a hires Arisztofanesz-darabot párisi argotban meghallgatni pompás élvezet. Általában Párisban már régen van gourmand közönsége a szinpadi apróságnak.

Az egy felvonásosnak , melyet ha úgy tetszik , nevezzük el szinpadi novellának. Hogy akad már szinház, mely estéit állandóan egyfelvonásos darabokból építi e jelenségben mi egy új szinpad csirázását látjuk.

A szinpad irodalmi törekvése kezd arra az utra térni, a melyre rátért minden irodalmi és művészeti törekvés. A kornak s a kor emberének magyarázására, szimbolizására s irányítására. A megkonstruált, ravasz és kerek drámák kezdenek hanyatlani. Mert az élet se nem produkál ilyesmit, se nem iparkodik produkálni. De a befejezetlenség, a nyereség sem lehet művészi programm, mert az élet maga a legistenibb művész s maga is szereti a formákat.

A nemesebb, elmélyedtebb művészlelkek igy jöttek s jönnek rá az uj irányra. Igy hódít a hazug naturálizmus helyett a belső valóság, mely a legtöbbször csak szimbolum. Lélek és mozgás száll a szobrokra, fotografikus hűség helyett nemes jellegzetesség, lényeg a vásznakra.

A versnek forróság és belső ritmus lesz a lelke. Nem az ügyes kimértség és csilingelő rimek. Építészetben, zenében, műiparban ez az új, nemes törekvés. Sőt a szinjátszásban is, csak épen a szinpadi művekben a legritkábban.

Nevetséges volna azt állítani, hogy a Grand - Guignol valami reveláczióval szolgál. Ehhez talán még közönséget sem kapna, ha irói már volnának bőséggel. A legtöbbször bizony ujságreportokat játszat a szinpadon. Néha messzebb jár az igazi irodalomtól, mint a napilapok tuczat - novellája.

Néha kaczagtat, a mikor rikatni akar, máskor pedig izetlen tréfákkal kedvetleníti el az embert. Magam is csak a szándékát dicsérem ennek az apró. Különös berendezésű, de mindig válogatott publikumu szinháznak.