„ Monna vanna” – opera

Maeterlinck világhírű drámájából, a „ Monna Vanná”-ból magyar zeneköltő írt operát. A középkori olasz tárgyú darabot a magyar közönség 1902 vége óta ismeri; a Nemzeti Színház számára Ábrányi Emil , az ismert és kedvelt költő fordította, s ugyancsak ő dolgozta fel opera-szöveggé is. Az új opera zenéjét pedig fia, ifjabb Ábrányi Emil szerzette.

Négy év alatt ötvenszer adták a drámát Budapesten, s bizonyára minden vidéki város színtársulata is bemutatta; az olvasóközönség tehát ismeri: nem kell részletesen elmondanunk a cselekvényt, mely Monna Vannának éjjeli látogatása körül forog a vár-ostromló Prinzivallénál.

Az operaszöveg írója értette a módját , hogy a zeneköltő számára lehető sokat mentsen meg az eredeti színmű költői szépségeiből. Egy hibát azonban elkövetett: az operaközönség szereti a balettet, tánczjelenetet.

Ábrányi tehát betoldott ilyet is – de nem a maga helyén: t.i. a híres pisai ferde torony tetején kigyúló tűzből, mely tehát Monna Vannának megvilágítja az utat, Prinzivalle már tudja, hogy egyetlen nagy szerelmének tárgya hozzá jön: de nem győzi várni , behívja sátrába kedvelt katonáit és a markotányosnékat, ezek ott isznak és tánczolnak, míg a kémkedő Trivulzio be nem sompolyog.

Ezt az egészen új jelenetet leszámítva, a ( bár kelleténél hosszabra nyúlt ) szöveget sikerültnek mondhatjuk; hiszen tömérdek egymással viaskodó érzés szólal meg benne, a zeneszerzőnek pedig ez kell: érzés, hangulat, a mely aztán az ő zenéjében visszhangot leljen.

Ifjabb Ábrányi Emil, a zene szerzője, alig 24 éves , de szép tehetsége már teljes virágában van, a művészet technikai, azaz megtanulható eszközeinek pedig már föltétlen ura. Még a függöny felgördülte előtt hatásosan szólaltatja meg az ostromolt, éhező város jajszavát: majd a szép lelkű öreg Marco ( Guidónak atyja) jelenete ad alkalmat nemes vonalú dallamokra; míg beáll a drámai összeütközés: Guido meghallja az ostromló kegyetlen föltételét; innen túl I. felvonásbeli szerepe csupa háborgás, csak egyetlen, de annál szebb dallam sugározza be ( „ Ó édes asszony, tiszta, szent!”) .

Az eddig angyali lelkű , most már hősé magasztolt Monna Giovanna jelenete, a mint már túlesve nagy lelki küzdelmén, előadja a megmásíthatatlanba belenyugodva, hogy ezrek jóléteért ő kész koczkára tenni életét és becsületét – a férj erős indulatának s az összegyűlt nép édes-bús szánalommal vegyes örömének kifejezését öntötte a megkapó zenébe.

A II. felvonás a várakozó Prinzivalle ábrándozásával kezdődik s csupa dallam; a régies, bájos tánczzenével kezdődő epizód tüzes tarantellába fúl, a drámai Trivulzio-jelenet után a nagy kettős jön; a mindent felejtő katona kiönti szivét: mint tizenkét éves fiú , játszadozott Vannával , azóta hordja szívében az ő képét; nehéz viszontagságok után most van első és bizonyára utolsó alkalma ezt be is vallani; megteszi a nélkül, hogy a helyzettel legkevésbé is vissza akarna élni.

Vanna is mint kis gyermekleány szerette játszótársát, de azóta elfeledte. A költői szép jelenet, megkapó zene kíséretében, azzal végződik, hogy az eddigi ostromló átpártol , az ellenfélből szövetséges lesz; Prinzivalle Vannával együtt indul az örvendő, gyönyörűen kivilágított város falai közé, diadalmas zene fölemelő hangjai közben. – A III. felvonás Guidó sötét tépelődésével kezdődik; az érkező Vannát a harag kitörésével fogadja; mikor megtudja , hogy kit hozott magával: szilaj örömmel hirdeti a városnak, hogy itt a bosszú órája.

Vanna nem birja megértetni Guidóval, hogy Prinzivalle nemesen viselkedett; férje ezt nem bírja, nem akarja felfogni, - a nő erre megígéri , hogy ő maga fogja Prinzivallét kegyetlenül kivégezni: mi azonban tudjuk, hogy együtt fog vele szökni a nem hozzájuk való emberek közül.

Vannának az operát befejező szavai: „ Rút álom volt csupán – most kezdődik a szép”, csakugyan álmodozó, gyönyörű zene közben hangzanak el; az egész este nagy zenei élvezetei a legnagyobbal tetőződnek be. Az eddig művészettel alkalmazott vezérdallamok és túlbőségükkel többé-kevésbé figyelemfárasztó szövevények helyett tiszta lírát, andalító dallamot kapunk, csillogó hangszerelésben; a mindvégig szép műnek utolsó hatása a leghódítóbb.
K.I.