Goldoni és az olasz vigjáték

E napokban mult kétszáz esztendeje, hogy az olaszok legnagyobb vigjátékirója, Carlo Goldoni született. Föllépése uj korszakot jelent az olasz szinműirodalomban. Az olasz komédiák gomolygó ködében világosságot gyújtott s megoldotta a jellem- és erkölcs-rajzoló vigjáték problémáit.

Csodálatosan naiv világ volt az, melyből a jellemvigjáték kialakult. Apró groteszk figurák, tarka ruhába bujtatott élettelen fabábok voltak előfutárai; élettelenek, naivak és mégis szórakoztatók. A hagyományok szerint megittasult, kaczagott és mámorossá lett ezektől már az ókor ember is. Az antik idők egy nagystilű lakomáján történt, hogy egy jókedvű és életismerő vendég így szólott a társaságot mulattató sarlatánhoz :

- Ugyan öreg, - hogy lehet valaki mindig olyan vidám, min te, kiváltképen akkor, a mikor ily kicsinyes és szomorú mesterséget folytatsz?

- Nagyon egyszerűen, - szólott a ravasz sarlatán. – Kényelmesen, pompásan élek az emberek bolondos jókedvéből és – butaságából s azt hiszem , én utánam még nagyon sokan fognak ebből élni. Sok pénzt szerzek, a mikor egynéhány élettelen és komikusan öltöztetett fadarabot hozok mozgásba.

A zsinóron rángatott fabábok szereplése minden valószínűség szerint az ázsiai luxussal jött Európába. Vigjátékszerűen kaczagtató fabábszinháza volt már a herodotoszi kornak is. Ezek után gyorsan haladtak a fejlődés útján egészen Althoff Baptiste, az utolsó marionettes korszakáig, a ki utoljára játszotta el a zsinóron rángatott figurákkal az európai szalonok érdekesebb pletykáit, előkelő szerelmesek kalandczei voltak az olasz szinháznak.

Legnépszerűbb közöttük Arlecchino. Jelleme a római mimikus játékokból származott át s jelmeze is sok tekintetben a mimusokéra emlékeztet. Ez a groteszk alak a rögtönzés művészetének minden elképzelhető eszközével azon fáradozik, hogy harsogó kaczajt fakaszszon a nézők soraiban, - igen hosszú időszakon keresztül nélkülözhetetlen szinpadi alakja volt a Commedia dell'artenak.

Hasonlóan dédelgetett és népszerű lakvolt Pantalone s a többiek sem panaszkodhattak siker és dicsőség dolgában, addig, míg Carlo Goldoni korszakalkotó fellépése be nem következett. De mindannak ellenére, hogy a sor Carlo Goldoni személyében egy mindmáig fölülmulhatatlan vigjátékirói zsenit adott az olaszoknak, a ki új irányt, új életet vitt a szinpadra s a komikumnak egészen új és nemesebb eszközeit teremtette meg: - a zimarrába öltözött velenczei kalmár, a hires Pantalone, az ügyes hasbeszélő Arlecchino vagy az apuliai származásu tréfás Pulcinella, még sokáig sütkéreznek az olasz nép kegyeiben és sikerrel terjesztik a maszk alá rejtett vastag komikum olcsó fonákságait.

A klasszikus vigjáték művelése mindössze két-három századon keresztül volt divatban, azután hátat fordítanak a dicső klasszikus világnak, a folytonos utánzásoktól megcsömörlik mindenki s a szinműirás az u.n. „ rögtönzés” korszakába lép. A szinésznek nincs egyébre szüksége , csak a rövid cannacio-ra , a vázlatra, a cselekvény pedig minden fő- és mellékkörülményeivel együtt a maszkos szereplők rögtönzési képességének volt kiszolgáltatva.

Mikor 1707 február 25-én Velenczében megszületik Carlo Goldoni, az olasz nép ekkor már nyakig az izléstelen vigjátékbeli rögtönzések zavaros áradatában. Csaknem két teljes évszázadon át folyt a harcz a kidolgozatlan komédiák és a komolyabb irányu drámai műfajok között. Végre jött az opera korszaka s ezzel lassankint beállt a Pantalonék és Arlechinók alkonya.

Kultuszukra végső csapást mért aztán Goldoni. A fiatal aevocato, a ki Páduában szerezte meg ügyvédi oklevelét, már gyermekkorától fogva kifejezhetetlen nyugtalanságot érzett lelkében. Unos-untalan bolyongott, járt-kelt, városról-városra csaknem negyven éves koráig. Belekóstolt a mindennapi emberek többfajta munkakörébe, de rövidesen kisült, hogy egyik hivatal sincs az ő egyéniségére szabva.

Sorra elhagyta, majd ismét visszatér valamelyikhez, mert a mindennapi kenyér, a biztos megélhetés szüksége – gondolkodóba ejti. Meg akar tehát állapodni ott, a hol a köznapi élet emberei tülekednek, azon a téren, a hol semmi más nincsen, csak az a biztos, az a csekélynek látszó valami – a kenyér. Melyből sokszor az élet legnagyobb drámái fakadnak.

De végre is, kinek, minek dolgozzon, hisz kézenfoghatóan látja és érzi az eredménytelenséget. Valami mást kell tennie. Régi hatalmas érzései, szenvedélyei, ideális vágyai ujra előtérbe lépnek s most már a városokat bolyongó Goldoni egyszerre megtalálja élete czélját, melyet gyermekkorától oly vágyakozással keresett.

Otthagyja ügyvédi pályáját s felhagy első irói kisérleteivel, a tragédiairással. Egy csapásra vígjátékiró lesz s a Compagnia Medebach szintársulatához szegődik. Egyéniségének minden kiválóságával, teremtő erejével mindenben a szintársulat érdekét szolgálja. Régi darabokat foltoz, új jelenetekkel toldoz, korrigál, dirigál s csodálatos termékenységével évenkint tiz-husz új darabbal látja el a Compagnia Medebach kóbor társulatát.

Az epedés, a bolyongás, a tépelődés kinos évtizedei után már ugyszólván teljesen érett férfikorában jut Goldoni zsenije kifejlődésre. De ettől fogva sohase gondol többé Páduában szerzett diplomájára. Az 1748-1762 –ig terjedő időben oly munkásságot fejtett ki, mely sok tekintetben teljesen új időszakot teremtett az olasz irodalomban: a jellem és erkölcs vigjáték korszakát.

De ellenhatást is keltett. Itália , különösen a lagunaváros legtriviálisabb Arlechinjeit uszítják Goldoni nagystilű művészete ellen. Ellenfelei a rögtönzött szinjátékok táborából kerülnek elő, kik ellen Goldoni szintén nyiltan, de a művészetnek sokkal nemesebb fegyvereivel harczol.

Goldoni darabjaiban is élnek azok a népszerű groteszk figurák, csakhogy csiszoltabb formában. Ő neki is van Arlecchinó-ja, Pantalone-ja, Brighellája, Colombinája, csakhogy ezeknek jelleme összehasonlíthatatlanul más, mint a milyeneken a régi bábjátékok közönsége mulatni szokott.

Goldoni főereje az éles megfigyeléssel párosult szatirában rejlik. Elődei szolgai másolásban forgácsolták el képességeiket, még akkor is, a mikor az elnyűtt klasszikus irány már senkinek se kellett. Goldoni mindig a reális élet körében mozog. Az élő, a cselekvő embert látja csak s hibáival, komikus gyarlóságaival együtt ragadja ki a nyüzsgő piazzákról s a tökéletes megfigyelés erejével nem a pillanatnyi, hanem az állandó embert állítja közönsége elé.

Ő maga is egyszerű polgárember, a ki csalódásoktól menten, helyes világításban látja az embert és az életet. Nem dolgozik sablonokkal , hanem új, erőteljes és egészséges eszmékkel. Hősei jobbára nem a csillogó ruháju nobilék, hanem egyszerű nép. Halászok, kereskedők, furfangos kalmárok, az élettel öntudatosan küzdő reális emberek. Ezek lesznek az ő vigjátékainak mesterileg megrajzolt tipikus szereplői és ezekből kerül ki az ő lelkes , rajongó közönsége is.

Moliere hatása alatt sok darabjában szerepelteti ugyan a donok és konták tipikus alakjait, e téren azonban már nincsen segítségére sem az egyszerű polgári élethez szokott szinész, sem vigjátékirói geniálitása. Nem az ő világa ez! Ő a demokráczia emlőin nevelődött s csak torzitott képekben láthatja a nobilék előkelő világát.

Goldoni a legegyszerűbb eszközökkel küzd még akkor is, a mikor az Arlecchinók mókáinak ujjongva tapsol a rögtönzött komédiák hiveinek tábora. De Goldoninak is voltak hivei. Volt közönsége, voltak a nagy arányokban fejlődő olasz hirlap irodalomban igazságos kritikusai is, de mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy továbbra is olasz földön maradhasson.

Igaz, hogy nem szerette a röghöz kötöttséget, de a békességet, nyugalmat életet is kereste. Bekövetkezett tehát az, a minek az ő szivós küzdelme s zseniális képességei sem állhatták többé utját. Szivében csordultig keserűséggel otthagyta szülőföldjét, Velencze zajos piazzáit és canalettóit s 1761-ben Párisba megy, hogy új életet kezdjen.

A nagy világjátékiró szives fogadtatásra talált, de nem találta meg azt, a mire számított. Az új hazában nem akadt a színpadi életnek olyan fejlettségére, mely az ő nagyarányú törekvéseinek és tehetségének kellő keretet biztosított volna. De azért el nem kedvetlenedett. Bejáratos volt az udvarhoz, mindenki becsülte, olasz nyelvmestere lett XV.Lajos családjának.