A virágok városa - Firenze

Tormay Cecile, a művész –lelkű és finom tollú irónő nagy és kedves szolgálatot tett a magyar főváros közönségének, mikor az Uránia-szinházban most előadott darabjával idehozta nekünk a virágok városát, a gyönyörű Firenzét, hogy a kik még nem látták, megismerhessék, a kik már látták, ez örömük kedves emlékét lelkükben fölujithassák.

A darab méltó volt az ihletéshez, a minél nagyobb dicséretet róla nem mondhatni, mert a mi Firenzével harmonikus, az a legszebb széppel, a művészetivel harmonikus.

Nincs város a világon, a melynek az érdekessége oly nobilis karakterű lenne, mint az aranyos Toscana fővárosáé, mert Firenze érdekességének matériája, forrása, tápláló ereje, örök üdesége a hiteles, a bizonyos, a törvényeket adó nép, a mely már lepergett évszázadok egész sorával igazolta minden hervadhatóság veszedelmétől való mentességét.

Az olasz, a ki szereti a maga gyönyörü városait fölékesiteni egy-egy epitetonnal. Velenczét la bella-nak, a szépnek nevezi, Rómát la eternanak, az örökkévalónak, egy városának se kedveskedett a diszitő jelzők olyan sokaságával, mint Firenzének.

Ennek egész bokréta jutott. Nevezik la bella-nak, la gentile-nek, a kellemesnek, a nemesnek, a virágok városának, a csipke városának, az olasz Athénnek, czimere után a piros liliom városának és a kultusz szerint, a mely páratlan gazdasággal virul falai között.

Dante városának. Oly beczéző gyöngédséggel, annyi szerető büszkeséggel beszélnek róla, hogy az idegen is szinte megilletődik, mikor eldédelgetett város kapujába lép. Maga a természet is egy szerelmes vőlegény módjára bánik vele.

Szelid emelkedésű, mosolygó zöld hegyek ölelik körül, cziprusos és olajfás lejtők, a kékvizü Arno csillogva fut át rajta, hogy tükrében nézegethesse magát ez a derűs, kecses és szelíd város, a mely olyan, mint egy fölvirágozott, fehérruhás majális-királynő.

D’ Annunzio egy regényében azt irja, hogy nemzete örökkévaló, mert bebizonyította, hogy Isten őt választotta a szép kultuszára. Őt tette az örökkévaló szép kincstartójának és gondozójának. Ezt D’ Annunzio Firenzében irta és így még neki is el lehet hinni, hogy őszintén gondolta.

Mert az bizonyos, hogy nincs még egy város, a melynek a látszólag önmagáért való, tehát legtisztább szép annyira a lelkévé lett volna, a mely oly nagy és kiáradó hódolással adóznék neki, mint Firenze. A művészet ereje csudálatosan áthatotta ezt a várost.

---

Ez ád neki oly sajátos és végtelenül kedves fényt, hogy a mi másutt csak kisebb társaságok, a műveltségben fogékonnyá vált lelkes tulajdonsága, itt általános, szinte veleszületett sajátsága a tömegnek, mindenkinek.

A milyen meglepő, szinte káprázatos és roppantul megvesztegető hatásu ez a jelenség, a melynek párját a legnagyobb, a legrégibb, és leggazdagabb kulturáju országokban is hasztalan keresnők, olyan egyszerű és természetes a magyarázata. Csak arra kell gondolni, hogy évszázadokon át a nemzeti egység eszméjét Itáliában egyesegyedül a művészet képviselte.

A nyelv nem volt összekötő kapocs , csk az érintkezés eszköze, olasz állam volt sok, ki elnyomott, ki szabad, egyik a másiknak ellensége és megrontója: de Dante csak egy volt, Rafael is csak egy , Michael Angelo is csak egy és a mit ezek elkottak, az minden olaszé volt.

Egyaránt szivükbe zárták tiszteletüket és egyaránt büszkék voltak rájuk a hadak, a melyek egymás ellen vonultak és egymás városait dúlták. A művészet, a költészet volt a láthatatlan nemzeti egység szivverése.

A művészet ilyetén rendeltetése tette sokáig Itália szivévé Toszkánát és benne Firenzét. Toszkána földje a legtermékenyebb Olaszországban, legszebben ott beszélnek Dante nyelvén, legnagyobb művészei, poétái ott születtek.

Ez Firenze legnagyobb és örök büszkesége és táplálója annak a páratlan , szinte az istenítésig menő kultusznak, a mely áldozati lángjaival ebben a városban a szépet és prófétáit körüllobogja.

Ez a kultusz az oka, hogy az olasz irók, ha csak tehetik , dolgozni Firenzébe mennek, holott a nagy kiadók székhelye Milanó és ide sietnek idegen nemzetek kiváló fiai is – harmóniáért, az épülésért, a melyet hivatásuk dicsőítésének és fölmagasztalásának látása ad.

Való, Firenzének műkincse is annyi, a mennyi ekkora városnak másnak a világon seholsem jutott, de szinte bajos eldönteni, mi megkapóbb: a látásunk-e vagy a hatásuk, a csodás megértésé, a hódolaté, a mely e művészek alkotásait, emlékezetét, erejét és munkáját körülveszi.

A művész, az iró, sehol a maga mesterségét úgy pajzsra emelve, sőt oltárra helyezve, jelentőségét úgy igazolva, elismerve és hálával koszoruzva nem láthatja, mint ebben a városban, a melynek levegője és kenyere a szép, a hol templomokat is mintha csak első sorban panteonoknak építették volna és a hol füszeres is Dante kis szobrával diszíti a boltja kirakatát.