A 19. század nagy vízszabályozási munkái a magyar gazdaság legnagyobb teljesítményei közé tartoznak. Ezek a munkák tarthatatlan állapotokon változtattak, mégpedig radikálisan. Az emberek ugyan szerették a vízpartokat, mert termékenyek voltak, továbbá az ennek ellenére is beköszöntő ínségek idején is legalább egy-két figyelmetlenebb halhoz hozzá lehetett jutni, és jóval kisebb beruházással lehetett közlekedni a vizeken, mint a szárazföldön.
A vizek szabályozása során mondhatni arra törekedtek, hogy előnyeiket maximálisan kihasználják, hátrányaikat pedig, amelyek a leglátványosabban árvizek formájában jelentkeztek, kiküszöböljék vagy legalább csökkentsék. Ez érthető törekvés volt, és a 19. század során a legtöbb ilyen tervet meg is valósították.
Azonban nem mindet, az utókor szerencséjére. Ilyen, a rendezésből kimaradt terület például a Gemenci erdő, nagyjából Szekszárd és Baja-Bátaszék között. Amikor az árteret kijelölték, eredetileg itt is a Duna közvetlen közelében akarták megépíteni a gátakat, de a terület tulajdonosaival nem sikerült megegyezni. Így az egész erdő kimaradt az árvízvédelemből, aminek következtében ma Európa egyik legnagyobb ártéri erdeje található itt, ritka és fokozottan védett természeti érték. Mai szemmel nézve ez sokkal jobb így, mintha itt is szántóföldek lennének. Hasonlóképpen, politikai okokból nem kerülhetett sor például a Dráva szabályozására sem, amely éppen emiatt egyre kedveltebb célpontja a turistáknak.