Hogyan orvosoltak a XVIII. században?
Nemcsak nálunk, de szerte mindenütt a czivilizált világban oly bohókás, legendás fogadalommá váltak azok a „régi jó idők”, hogy szinte nem is vagyunk hajlandók róluk bármi rosszat is feltételezni. Olyan vidám életű, gond nélküli korszaknak tűnnek fel előttünk, mikor a mi boldog elődeinket nem zavarta semmi, nem bosszantotta, nem pusztította életerejüket semmi baj, hanem éltek és gondolkoztak a természet rendje szerint.
Arról meg, hogy talán ezekben a régi jó időkben egyszer-másszor még – betegek is lehettek az emberek, - uram bocsáss, - még álmodni sem igen akarunk. Nem ám, mert hiszen képzeletünkben egészen más világ volt akkorában, nem hogy a betegségre még csak gondolni is ráértek volna az emberek.
Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál. Egészségesek voltak, mint a makk, - hirét se hallották, a doktornak, meg a méregdrága patikának s ha hébe-hóba mégis csak elő kellett venni a – pióczát és a köpölyözést: ez egyedül csak azért történt, mert túlságosan – egészségesek voltak az emberek. Egy kis vér-elvétel azon melegében helyreállította a nagyhatalmú Hygienia megzavart egyensúlyát. Ez a felfogás.
Hát hogy azokban a bizonyos régi jó időkben a mi jámbor elődeink csakugyan édes-keveset törődtek a betegséggel, arról sok érdekes adatot olvashatunk Dr. S. G. Tallentyre-nak a londoni „Cornhill Magazine”-ban megirt czikkéből. Természetesen, ennek a boldog nemtörődömségnek legelső sorban a szegény pácziens itta meg a levét.
A nevezett czikkiró figyelmet érdemlő adatai szerint például a XVIII. századbeli betegeknek a helyzete valóban a legszánalmasabb volt. A legsúlyosabban ki voltak téve ama kor tökéletlen gyógyítási módszereinek.
Ha például a jobb sorsot érdemlő pácziens a mikrobák tenyésző helyéül kiválóan alkalmas kór-ágyán fulladozva, levegőért kapkodott: ápolói nagy óvatosan még összébb húzták az ágy függönyeit, a szoba ablakát pedig igyekeztek lehetőleg légmentesen elzárni; mikor a beteg égett a láztól, a kéznél levő összes takarókat mind a tetejébe rakták; mikor a szegény egy csepp vizért könyörgött: a világért se adtak volna neki inni semmit; ha vonakodott az ételt elfogadni: rövidesen belétömködték.
Ha boldogtalan aludni vágyott: nos, ez mindjárt csalhatatlan jeladás volt arra, hogy őt minden áron ébren kell tartani, ha pedig egy kis mosdás után áhítozott a beteg, a környezete szentűl meg volt győződve, hogy a szappan és a víz használata reá nézve végzetes lehetne.
Mindenesetre ennek a századnak is megvoltak a maga felvilágosult s az orvostudományok akkori állásának magaslatán álló orvosai, a kikre azonban általában édes-keveset adtak. Oly híres orvosnak a tanácsait, milyen például Adair volt, úgyszólván semmibe se vették.
Ez a tudós orvos már akkor erősen hangoztatta, hogy a hurutos betegségekben, különösen köhögésben szenvedő rendkívül jót tesz a tiszta levegő; ő ajánlotta a gyöngélkedőknek, hogy lábaikat egyszer egy héten meleg vízben füröszszék meg s a mikor az megfelelő: hónaponként egyszer fürödjenek mérsékelt mélységű vizben. De hát az eféle tanácsok abban az időben alig jártak több eredménynyel, mint ha a doktor úr a falra borsószemeket hajigált volna.
A XVIII. század embereinél főképen a túlságosan bő táplálkozás idézett elő nagy mennyiségű zavarokat s adott bő alkalmat a kuruzslók tudományának fitogtatására. Tallentyre feljegyzi, hogy a mi gond nélkül élő déd-apáink és dédanyáink a rendes déli harangszóra pontosan hozzáláttak bőséges ebédjük elfogyasztásához, de már délután három vagy négy órakor ismét szükségét érezték a táplálkozásnak.
Egészen a Viktória uralkodásának első időszakáig ez a rettenetes ebéd rendszerint tizenkét fogásból állott, mely fogások legtöbbnyire a lehető legtartalmasabb és nehezen emészthető ételekből állottak. Igaz, hogy ittak is utána szintén hatalmasan s addig-addig igyekeztek ellensúlyozni emésztési zavaraikat, míg rendesen az ellenkező eredményre jutottak. Szegény halálra fáradt patikusok egyebet se tettek egész nap, mint a „konyha és a vendéglő ellenszereit” keresték tüneményes szolgálatkészséggel.
Dr. S. G. Tallentyre a XVIII. század divatos betegségeiről írván, - mert hát ilyenek is voltak – megemlékezik arról, hogy ebben a században minden valamire való ember – köszvényes volt. Hogy a mi nagyrabecsült magyar elődeink meg ne nehezteljenek valahogy ezért a kijelentésekért: sietek megjegyezni, hogy angolokról van szó, a kiknél a köszvény biz’ manapság is túlságosan divatos betegség.
Ennek a köszvényes századnak leghívebben kifejező prototipusa volt Horace Walpole, a nagy angol író, ki az egykorú feljegyzések szerint, rendkívül előhaladott köszvénye miatt a folyékony orvosságoknak egész tengereit szedte be s a labdacsoknak valóságos hegyeit szedte be s ládaszámra fogyasztotta az ezerféle, de a légynek sem ártó porokat.
Köszvényétől azonban, - talán épen ezért, - sehogy sem tudott megszabadulni. Méltó köszvényes haragjában aztán akként igyekezett némi elégtételt venni magának a köszvény nélküli olvasóin, hogy a regényeiben szereplő valamennyi herczegnő és márkinő mind köszvényben, vagy az úgynevezett „köleskása-láz”-ban szenvedett.
Divatos betegségek voltak még ezenkívül ebben a korban a manapság is oly általánosan ismert spleen, - mely, úgylátszik, sohasem fog kipusztulni, valameddig csak egy szál angol lesz a világon, - aztán a különféle lázak és a hiszterikus bajok ezerféle fajtája. És – ki hinné? ezek a mi fogalmaink szerint vas szervezetű, örökké vidám kedélyű, kaczagó elődök sokféle – kedélybetegségben is szenvedtek.
Nem ritka volt náluk, - legtöbbször ugyan csak képzelősködtek, vagy inkább csak magukra erőszakolták: a „nyugtalanság, ingerültség, elégületlenség, nyomasztó lelkiállapot, ásítozás és nyujtózkodás”, -a mely rendellenes tünetek miatt szörnyű nagy volt az ijedelmük s azok okát minden egyéb másban inkább keresték, csak abban nem, a mi azokat valójában előidézte. No de egy jó érvágás segített mindenen és – szent volt a béke.
Ez a bizonyos érvágás vörös fonálként húzódik végig a XVIII. századbeli emberek betegségeinek egész krónikáján. Majdnem minden betegségnél ehhez folyamodtak a tudós és kevésbbé tudós doktorok, ha tudományuk őket egyébként már cserbenhagyni készült, - ezt alkalmazta a hiszékeny emberiségben a kuruzslók végtelen sokasága.
Fel van jegyezve, hogy ez az érvágás szép lassan valósággal esztelen szenvedélylyé fajult s alkalmazták roppan buzgósággal, akár volt rá különösebb szükség, akár nem. Volt rá eset nem egy, hogy a túlságba vitt vér-eresztést a boldogtalan pácziens az életével fizete meg.
Hát én igazán nem tudom, van-e olyan nagyon sok okunk visszasóhajtozni azokat a „régi jó idő”-ket?!
Zsoldos Benő
