A kép első tekintetre is azt magyarázza, hogy mennyire alá van vetve minden ebben a földi társadalomban a fejlődésnek.

A baloldalon szembe ütköző lábak mintha az ó-sziriai-perzsiai királyok alól szaladt volna a fotografus elé. Más aztán a másik. Karcsu, bársonyos simaságu lábai, mintha a lóverseny látogatónak gyönyörűségére lett volna teremtve; csinos, elegáns vonalai fürgeséget, a repüléssel határos gyorsaságot jelképeznek előttünk. A másik paripa hátulsó végére pedig önkénytelenül a szemetes kocsit képzeljük, melyet inesztétikus meklenburgi nyaklójával von lomhán végig a boulevárdokon.

Tulajdonképen nem hivatás másfélesége teremtette meg ugyanebben az állattani spéczizésben ezeket a szembeötlő különbségeket. Mondhatni bátran a nevelés, a tradiczió.
A fürge versenyparipa lovas nemzetek hazájában fejlődött azzá, ami a Wenkheimok márványistállóiban lett.

A lovasember mindig több gonddal, szeretettel ápolta a segitő-társát, mint a gazda, akinek igavonó eszközénél ritkán volt több ez a szép – iskolás olvasókönyvekben nemesnek is titulált állat. A lovasnemzeteknél, így Arábiában, Angolországban, a lovasság országaiban nagy szerepéhez méltó formát is öltött a ló; a szegény jobbágynépek között ellenben olyan primitiv maradt, mint maga a gazdája.

A fejlődés tehát a mai versenyparipák elődeinek volt az osztályrésze, ezeknek életmódja, munkája finomodott. Természetes, hogy ez a körülmény nem maradt hatástalan a derék jószág állattani fejlődésére sem, hiszen a kulturmunkára hivatott népek is más fiziognomiát mutatnak, mint szegény votják-cseremisz farjrokonaink. Vagyis a fejlődés hatását semmi sem kerülheti el.