Latjatuc feleym szümtükhel, mik vogymuk? Isa bájt és adat vogymuk.
Így kezdődtek régen az igazán komoly hangú bevezetők, amiket persze rendre nem olvastak el, mert sokkal jobban érdekelte a Nagyérdeműt a tartalom, mint a szerző előzetes mentegetőzése vagy melldöngetése. Nem is vetemednénk hát ilyen idejétmúlt tselekedetre,
ha nem éreznénk elengedhetetlenül szükségét néhány útbaigazító, a portál használatát megkönnyítő mondatnak.
A www.huszadikszazad.hu egy internetes napilap, mely 1900 január 1-től 1999. december 31-ig tekint rá a világra és kiemelten Magyarországra. A történelem száz éves útját 200 hét alatt tesszük meg, időarányosan tehát 1 év 1 hónapnak felel meg.
A rovatok a hét minden napján – vasárnap kivételével – azonos mennyiségű frissített tartalommal bővülnek. Célunk, hogy a korabeli sajtó szöveghű részletei alapján a nagypolitika csúcsaitól a kisemberek mikrovilágáig ábrázoljuk a kort, a mindennapi élet lüktetését: az embert, akik voltunk 100 éve, 50 éve, 10 éve.
Mert nyakig vagyunk még a 20. században, kedves Barátaim! Pillantásunk hiába is pásztázza a jövőt: ami kibontakozik előttünk, az csupán a múlt.
Mert vajon lehetett-e látni az óceánok partjai között száguldozó gőzmozdonyokból a Voyager űrszondát vagy a világot új dimenzióba helyező internet világát?
Lehetett-e látni 1900-ban a totális diktatúrákat, Auschwitz-ot és a gulágot, a kambodzsai és az észak-koreai rémálmot vagy el lehetett-e képzelni az Európai Uniót akkor, amikor mai tagállamai még halálos ellenségekként fenekedtek egymásra, hogy két világháborúban mérjék össze erejüket? A kérdések költőiek, a válasz költőietlen: nem. Csak most lehet látni.
Mert az életünk egyetlen reális dimenziója a múlt: ez van, ez ugyanis már megtörtént.
Itt ülünk a könyvtárban, laptopjaink kinyitva, bogarásszuk a mikrofilmtekercseket, a régi, megsárgult újságokat, könyveket, s közben száguldozunk az internet végtelen adatpályáin: tekintetünkkel megkíséreljük befogni a 20. századot. Szemünk belekáprázik a látványba: mintha egy óriási vulkán ontaná kürtőjéből az idő forró láváját, és vége hossza nincs ennek a kitörésnek! Egymásba torlódnak a sorsok, események: a születés és halál, a megistenülés és pokolraszállás véget nem érő örvényében sodródik az Ember: te, ő és én: Mi, akik lakjuk ezt a csodálatos bolygót a végtelen Univerzum embertelen magányában.
Módszerünkben Tacitust követjük: „sine ira et studio”, azaz harag és részrehajlás nélkül igyekszünk ábrázolni a kor minden eseményét és szereplőjét. Alapvető dolgunknak tehát az ábrázolást tartjuk, a minősítést, morális értékítéletek alkotását teljes mértékben az olvasó jogának tekintjük.
Az Önök elé táruló kép természetesen nem lesz teljes, aminthogy egy mai sajtótermék sem képes a jelen teljes metszetét adni. Van viszont két behozhatatlan előnyünk a jelenidejű sajtóhoz képest:
1. A mi jelenidőnk a múlt, s az idő eme hatalmas kazlában mára nagyrészt elvált a szem az ocsútól. Láthatóvá vált az a történelmi háló, melyben a század embereinek sorsa szövődött, amely meghatározta cselekvési lehetőségeiket, kitörési pontjaikat, és amelynek halálos szorításába annyian belepusztultak, ám egyszersmind ez a háló adta mindennapi boldogságaik keretét is;
2. A történelem birtokában utólag beleszőhető a történetbe az, amit Ők, „az anyagba leszálltak” nem láttak, de mi már látunk. Így egyedülálló lehetőség kínálkozik számunkra: a jövő tudásának birtokában ábrázolni a múlt eseményeit a jelenben.
Időutazásra hívjuk Önöket: a történelem röpke 100 évének beutazására. Az út során találkozni fognak elődeikkel, déd -és nagyszüleik, szüleik és – a legifjabb generációt kivéve – a saját múltjuk világaival: találkozni fognak Önmagukkal.
Tartsanak velünk, mindannyiuknak jó utazást!
Szabó Zoltán
alapító-főszerkesztő
