Csalódott emberek

Mind a legújabb időig úgy volt, hogy a magyar tengerpartról tele emberrel indultak el Amerika felé a hatalmas hajók, onnan pedig néptelenül, üresen jöttek visszafelé.

Ez a kép most változni kezd.
A kivándorlás még nem csökkent meg, de a visszavándorlás már hatalmasan föllendült. A reménykedők, az ábrándozók serege még mindig nagy, de nagy már azok hada is, a kik – belátták csalódásukat.

Az ország fölvidéki vármegyéiből jelentik, hogy újabb időben seregesen jönnek vissza a kivándorolt emberek Amerikából. Egy trencsénmegyei községben, Ledniczrónán, a melynek jóformán egész férfilakossága odakünt volt, szinte valamennyi kivándorlott visszaérkezett a minapában. Hazatérvén se a batyujuk nem kövérebb, mint volt, se ők maguk nem kövérebbek. Sőt megfogyott mindenük. A testük is megfogyott, és pénzük is elfogyott, a mivel útrakeltek és elfogyott minden ábrándjuk, a mivel őket vagy magukat hitegették.

Ezek a szegény, csalódott tót atyafiak bizonyára úgy gondolták, hogy a mint megérkeznek Amerikába, olyan földre lépnek, a mely el van borítva vert aranynyal. Csak le kell hajolniuk, hogy tele rakjanak pénzzel zsákot, zsebet.

Bizony szegények alaposan csalódtak.
Sóhajtozva panaszolják, hogy irtózatos, verejtékes munkát kellett végezniük pusztán azért, hogy – hazajöhessenek. A mig a visszafelé szóló hajójegy árát összekuporgathatták. Mert attól, hogy ott maradjanak a dollárok hazájában, hamarosan elment minden kedvük.

Éhen veszniük ugyan nem kellett volna Amerikában, de annyi munka, oly rettenetes fáradság és akkora megfeszített dolgozás árán, amennyivel ott a napi kenyeret meg kell szolgálni, itthon Magyarországon kalácsra meg húsra valót is meg lehet keresni. 

Ez teljesen igaz.
Ideát az szédíti meg az embereket, hogy rengeteg pénzek csörgését hallják a tengeren tulról. Való is, hogy odaát Amerikában egyes embereknél rengeteg kincs van fölhalmozva. Vannak emberek, a kiknek sok millió az évi jövedelme. De épen ez világos jele annak, hogy a munkás embernek Amerikában jó dolga nem lehet.

Azoknak a milliós jövedelmeknek sok-sok százezernyi szegény ember véres verejtéke adja meg az árát. Ekkora vagyonokat csak úgy lehet összegyűjteni, ha kiuzsorázzák azt a munkaerőt, a mely ezeknek a milliomosoknak ezeket a milliókat keresi. Megdolgoztatják őket úgy, hogy testileg összetörnek a szörnyű megpróbáltatásban, a nehéz igában, a reggeltől-estig való keserves emelésben, a kohók és olvasztók izzó levegőjében.

Nem mese az, hogy odaát Amerikában a munkás-ember kétszer-háromszor akkora napibért is megkereshet, mint a mekkora minálunk szokásos, de viszont igaz az is, hogy annak az embernek ezért a pénzért nagyobb munkát kell ott végeznie  egy nap alatt, mint a mennyit itthon egy hét alatt elvégez.

A dolog azonban úgy áll, hogy az emberek itthon nem hajlandók se úgy dolgozni, se annyit dolgozni, se olyan munkát végezni, a mennyi és a milyen munkát végeznek, mert végezni kénytelenek, odakünt. Ha az ember Magyarországon annyit dolgoznék, a mennyit odaát dolgozni kénytelen, bizony nagyobb és izesebb darab kenyeret keresne meg vele, mint Amerikában.

Be kell látnia minden józan gondolkodásu embernek – és jobb, ha a más kárán tanulja meg, mint a magáén, – hogy dolgozni mindenütt kell és pedig folyton többet kell dolgoznia. Magyarországon nincs fölösleg munkáskézben. A ki dolgozni tud és dolgozni akar, kap munkát és kap kenyeret. De a kereset emelkedésével együtt kell, hogy járjon a szolgáltató képesség emelkedése.

A ki jól akar keresni, annak jól kell dolgoznia, a ki sokat akar keresni, annak sokat is kell dolgoznia.
Ez így van a világon mindenütt és Amerikában sincs könnyebben. Sőt a helyzet ott szigorúbb, mint minálunk, mert ott a szegény munkás ember távol idegenben van, nincs a ki a szavát értse, az érdekét megóvja, a pártját fogja akkor se, ha vele könyörtelenül, sőt igazságtalanul bánnak is.

A ki Amerikában elboldogul a munkájával, sokkal könnyebben elboldogul itthon, Magyarországon, a hol végre is – emberszámba veszik és nem igavonója az amerikai pénzéhes dollárfejedelmek lelketlenségének.

Itthon se arany az állapot.
Itthon is van baj, vesződség, nyomoruság. De minden baj százszor keservesebb, ha idegenben borul reánk, a hol se testvérünk, se barátunk, se pártfogónk, sehol egy lélek, a ki együtt érezne velünk.

Ha már dolgoznunk, küzködnünk kell, inkább hulljon homlokunk verejtéke a hazai föld rögére, mint idegen hantokra. Ha keserves is a kenyerünk, legalább a hontalanság, a fájdalmas vágyakozás sós könyje nem kell, hogy hulljon reája.