A cseléd-törvény

Az új korszaknak az első parlamentje alig tárgyalt még törvényjavaslatot, a melynek beterjesztését oly nagy lelki hullámzással sőt néha föllobbanó izgalommal várták volna, mint Darányi javaslatát a gazda és cseléd közötti jogviszony szabályozásáról.

Kétségtelen dolog, hogy a kérdés igen nagy fontosságú, olyan mezőgazdasági karakterű államban, mint Magyarország, rengeteg sok ember érdekeit érinti, megérdemli tehát a legnagyobb érdeklődést: de másrészt bizonyos az is, hogy az izgalom, a mely a javaslatot várta, nem csupán természetes forrásokból táplálkozott. Része volt benne a hangulatkeltés mesterséges eszközeinek is, a melyekkel bizonyos oldalról már eleve gyanakvást sőt ellenséges indulatot igyekeztek beplántálni a lelkekbe. 

Még a törvényhozás előkészítő szervének a bizottságnak a birálata alá sem került a javaslat, egyes lapok máris azt hiresztelték róla, hogy valósággal a jobbágyi kor rendjébe és állapotaiba kivánja visszasülyeszteni a magyar mezőgazdasági munkásokat. 

Mikor azután a javaslat csakugyan illetékes bírái, a törvényhozók elé került: az izgalom valóban ki is tört – de épen az ellenkező oldalon, mint a hol jósolták.

A törvényhozók nem a cselédek helyzetének megrontását és érdekeinek megtámadását látták benne, hanem arra a véleményre jutottak, hogy a törvénytervezet épen a cselédtartókra, a birtokosokra és gazdákra ró olyan terheket, a melyek állítólag ezeket szinte elviselhetetlen áldozatokra kényszerítik.

Még a szocziálista képviselő, Mezőfi Vilmos is abból a szempontból támadta a javaslatot, hogy az a kisgazdák helyzetét teszi tűrhetetlenné és a pusztulásukat eredményezi. 

Íme tehát, míg egyik oldalról az a vád, hogy a javaslat a cselédeket kiszolgáltatja a gazdáknak, más oldalról az a panasz, hogy a gazdákra ró elviselhetetlen terheket a cselédek érdekében. 

---

Itt is úgy van a dolog, mint rendesen, hogy középütt az igazság: a javaslat tekintettel volt mind a két fél érdekeire és mert az egyik érdek a másik rovására egyben-másban kell, hogy valamelyes áldozatot követeljen, vannak intézkedései, a melyek vagy ezen a félen, vagy a másik félen nem tetszetősek. 

Kétségtelenül egy jó törvénynek arra kell törekednie, hogy az ilyen intézkedések száma, a melyeket valamelyik fél sérelmesnek érez, ha már végképen ki nem is küszöbölhető, minél kevesebb legyen. 

Ezért bizonyára igen helyesen járt el Darányi miniszter, mikor a hangulatot látva, a maga javaslatát a törvényhozás bölcsességének birálata alá bocsájtotta, kijelentvén, hogy szivesen meghallgat, figyelembe vesz minden felmerülő aggodalmat és készségesen hozzájárul minden olyan módosításhoz, a mely alkalmas rá, hogy az a törvényt a maga hivatása teljesítésére megfelelőbbé tegye. 

Minden becsületes érzésű ember csak helyesli ezt az eljárást. A magyar mezőgazdasági élet erejét sorvasztó láz módjára apasztja, pusztítja, csökkenti egész csomó baj, de valamennyi között legádázabbúl – a kivándorlás. Nagy tengeri hajók viszik állandóan idegen világba a munkaerőt, úgy, hogy nyakunkon a munkás-kéz hiányának veszedelme.

Ezt a veszedelmet okvetlenül el kell hárítanunk az országról még áldozatok árán is.
Gondoskodni kell róla, hogy a magyar föld népe, a nemzeti erő alapját alkotó magyar parasztság ne kívánkozzék el a hazájából, hanem maradjon itthon, éljen itthon, és boldogúljon hazai földön.

Ennek az eszköze pedig az, hogy a törvényhozás szeretettel gondoljon a föld népére, sorsát a szivén viselje, karolja föl az érdekeit és hasson oda, hogy munkáját méltányosan jutalmazzák.

Gazda és cseléd ítéljék meg emberséges belátással azt, a mivel egymásnak kölcsönösen tartoznak, becsüljék meg egymást kölcsönösen, mert hiszen egymásra vannak utalva. Mi azt várjuk ettől az új törvénytől, hogy a kölcsönös megértésnek hasznos munkáját szolgálja: egyforma szeretettel karolva föl gazdának és cselédnek jogos érdekeit.