– Függelék „Az eladósodott Budapesthez” –
Különös, hogy az igazságnak nyilt, bátor kimondása, egy olyan ténynek leplezetlen s őszinte feltárása, mely ott él rejtetten mindnyájunk tudatában, manapság –szenzációszámba megy.
Szenzációként hatott például, mikor egy nyilt szemű irókollegám azt a nevezetes felfedezést tette, a mit mindnyájan tudtunk, hogy az a szép metropolis itt a Duna partján, mely szinte amerikai lendülettel perdült neki világvárosnak, tulajdonképen egy nagy nyomortanya.
A hitel homokbuczkáin épül fel itt minden, adósság és adósság terhe alatt szorong itt minden existenczia s ha ma még megvolna az adósbörtön intézménye, néhány szórványos oázis kivételével nyugodtan börtönné lehetne átalakitani ennek az impozáns városnak palotasorait és bérkaszárnyáit.
A fény és a ragyogás mögött kifizetetlen váltók nyugtalankodnak, a prémes kabátok és csillogó boutonok miatt ékszerészszámlák sirnak, a végrehajtók szegény nyomorult páriák, kiket megöl a sok munka... s e sötét konturok mögött ott áll a budapesti ember, a ki lehetetlen léhasággal szédül saját morális és anyagi existencziájának tönke felé.
Hát ez mind igaz!
Egész Budapest így vélekedik. Az egyik megtapogatja tárczájában a szerénykedő zálogcédulákat, a másik aggódva nézi ama bizonyos váltók lejáratát, a harmadik szidja az uzsoraszövetkezeteket, a negyedik az adóintőt tanulmányozza nagy igyekezettel…. és így tovább.
De mindegyik igazat ad annak az átkos igazságnak, mely most egy elmés könyv képében betoppant közénk – szenzácziónak.
A szenzáczió azonban még mindig elég jól öltözötten jelentkezett közérdeklődésre.
Itt-ott betakarózott, s jól kifésülködött. Mintha félt volna attól a valóságtól, mely még sokkal sötétebben és szomorúbban mutatja be ezt a mi egész humbugtársadalmunkat, melyen mindenünnen ügyesen átfutnak, s a hová mindenfelől beleszívódnak konok energiával a bűn szálai is.
Tovább megyek!
Ez a mi Budapestünk, az ország szive, nemcsak az eladósodás polypkarjaiban vérzik el lassanta, hanem következetesen odajut nemsokára, ahol a szélhámosság egyeduralma következik. Társadalmi és gazdasági életébe észrevétlenül belefurakodott, akárhová nézünk a szélhámoskodás fertőző baczilusa.
Nincs itt reális élet, a budapesti ember prototypusa a léha s fortélyokból táplálkozó embernek: gerincz nélkül, életalap nélkül. Fenn az ernyő, nincsen kas! – ötlik mindenütt szemünkbe, akár a Stefánia-út robogó kocsisorait nézzük, akár a külvárosok zug sikátorai közé tévedünk be….
Az Andrássy-utnál vagyunk.
Nagyszerűen illeszkedik bele a város testébe. Előkelő fogatok robognak, csupa fény, ragyogás és jólét terpeszkedik el lomhán széles aszfaltján, néhány házzal jobbra pedig benne vagyunk az ósdi Ghettóban, a hol rozzant házak bámulnak bele ebbe a piszkos, szürke világba, mely garasok után fut.
Csupa ellentét, ellentmondás, mely szinte szélhámosszerüen illeszkedik bele a ház és utczasorok tömkelegébe.
Szélhámosdi ez a mi életünk, ahogy megszoktuk, a hogy éljük.
…. Kezembe veszem az ujságot. Tiltakozó gyülés itt, tiltakozó gyülés amott, panasz, sóhaj kel minden ajkon. Miért?
Elviselhetetlen, rémes drágaság pusztít közöttünk.
Egyszerűen lehetetlenség, ha így halad tovább.