Huszadik század - történelem jelenidőben

Julius 15-ikénünnepli Leyden város, s vele együtt az egész világ egyik legnagyobb művésze, Rembrandt születésének 300-ik évfordulóját. Vele érte el a germán művészet virágzásának harmadik s egyszersmind legnagyobb korszakát. Pedig a legujabb időkig, csak mint rézmetsző művésznek adóztunk Rembrandtnak hódolattal.

Hogy e tekintetben mekkora becsben állott és áll ma is , legjobban bizonyítja az, hogy egyik metszetéért, az u.n. Száz forintos lapért – melyet mai számunk képei között talál az olvasó – mikor 1893-ban egyik első lenyomata eladásra került, 42,000 koronát fizettek.

Tekintve Rembrandt művei értékét emelkedését, ez az összeg ma 60,000 koronának felel meg; olyan ár , a milyet rézmetszetért sem az előtt, sem az óta nem adtak. Rembrandt a festő ellenben jóformán ismeretlen maradt egészen a mult század közepéig.

Rembrandt Harmensz van Ryn 1606 julius 15-ikén született , Leydenben . Apja molnár, anyja egy pék leánya volt. Szülei tudományos pályára szánták s már 14 éves korában beiratták a leydeni egyetemre. De ez a pálya nem felelt meg az ifjúnak, s csakhamar hazatért. Apja megértette fiát , s látva ügyes rajzait , Swanenburch festőhőz adta tanulni.

Ez a nem nagy tehetségű , de lelkiismeretes mester rövid idő mulva belátta, hogy tanítványa tőle már nem tanulhat s ezt őszintén meg is mondta neki. Igy került az ifjú Amsterdamba , Lustmannhoz. De itt sem maradt sokáig, itt is hamar kitanult. Ismét hazatért apjához.

Két mesterétől alig félév alatt megtanulta művészetének tekhnikáját, de semmi többet. S e percztől kezdve csak egy mestere volt: a természet. Apja malma ott volt a város szélén, s az ifjú művész naphosszat ott ült a malom mellett egy-egy fa előtt, vagy barangolt a végtelen mezőkön , a tenger partján, gyönyörködve a hullámokban, s lerajzolt mindent , a mi hatott reá.

Pedig a természetnek minden jelensége , minden fénysugár , minden faág, minden levél hatott reá. A festéssel együtt a rézmetszés technikáját is elsajátította, a festő , a rajzoló, a rézmetsző párhuzamosan fejlődött benne lépésről-lépésre.

Számtalanszor rajzolta le hozzátartozóit, és különösen önmagát. Nem csak különböző öltözékekben, és nem hiuságból , a hogy régi krónikások mondták róla: az érzések, gondolatok kifejezéseit tanulmányozta önmagán; minden arczképén,, akár festmény , akár rézmetszet, más a kifejezés.

Művészete felöleli a festészet egész körét. Egyaránt festett arczképet, tájképet, bibliai képet. S minden képén, bármi legyen a tárgya, rajta van erős egyéniségének bélyege. Egyedüli ideálja a természet, melynek változatos benyomásait átszűri erős egyéniségén.

Folytonosan tökéletesíti magát, tanulmányaiban nem ismer fáradságot. Megfigyeli a természetet, a fényt, az árnyékot, az érzést melyet a természeti jelenségek keltenek; s a mit e megfigyeléseiből, tanulmányaiból saját erős szubjektivitásán át leszürt, azt rögzítette meg rajzain, festményein és metszetein. Mint Planche mondja, mathematikai pontossággal számította ki azt a fénymennyiséget, a melyet hatalma alá hajthat és soha sem lépte át a határt, melyet megszabott.

Mindenben, a mivel csak foglalkozott, új vonásokat talált, képzelete minden szüleményének valóságos organizmust ád, úgy, hogy még ott is, a hol azok a valószínűtlenség határán járnak, a valóság látszatát keltik.

Ez áll az ő sajátos világosítására is. Az ő világítása nem természetes világítás. Ha közelebbről elemezzük legmegkapóbb képeit, látni fogjuk, hogy az a fény nem nappali világítás, de nem is lámpa-világítás: az Rembrandt sajátos világosítása; s ennek daczára is a természetesség varázserejével hat.

Ezekben a benső vonásokban áll Rembrandt művészetének miszticzizmusa, mely csak élet történetének misztikumával versenyez. Kortársai technikai fogásait akarták ellesni, úgy hitték, ez a nyitja az ő varázserejének. Kézi ügyességében keresték azt, a minek sokkal mélyebben volt a gyökere.

Ebben a sajátos világításban lát Rembrandt mindent, nemcsak a természet fölötti tárgyakat. Leginkább meglátszik ez arczképein. Persze nem a tulajdonképeni arczképeken, melyeket megrendelésre készített; ezekben alig különbözik a többi egykorú hollandi arczképfestőktöl: felfogásuk egyszerű, világításuk egyenletes nappali fény, kidolgozásuk lelkiismeretes, jellegzetességük találó és keresetlen.

De mennyire más képet nyerünk, ha saját és hozzátartozói arczképeit nézzük meg! Itt, a hol nem kötik a megrendelők izlése, szabad teret enged fantáziájának, megszólal az ő sajátos , kápráztató nyelve, a melyen soha, senki más nem tudott beszélni. Itt megtaláljuk az ő jellemző clair-abscurjét; ez arczképekben nem a külső hasonlatosságot keresi, hanem azt akarja, hogy a kit lefest, annak egész gondolatvilágát, szivének minden érzését magunk előtt lássuk.

Élettörténetéből vajmi keveset tudunk. 1634-ben vette feleségül van Uilenbourgh Saskiát, kivel boldog családi életet élt, s a kit számos képen megörökített. Már 1642-ben elvesztette feleségét, a ki után Titus nevű kis fia maradt. Ez időtájt vette magához háztartónőül és fia gondozójául Stoffels Hendrickjét.

Miután csődbe jutott, s vagyonát elárverezték, a Roosgrachton , a zsidónegyed végén vett egy kis lakást, a hol folytonos munkában élt fiával Titusszal, Hendrickjével, s attól született kis leányával , Corneliával.

1660-ban Rembrandt , fia Titusz és Stoffels Hendrickje közt megegyezés jött létre, melyben Rembrandt elismeri, hogy Titusztól 950, Hendrickjétől 800 forintot kapott kölcsön, Titusz és Stoffels Hendrickje műkereskedést nyitnak; Rembrandtot ingyen tartják el, de ezzel szemben az ő kettőjük tulajdona minden festménye, minden metszete, a mit ez után készíteni fog. Igy gondoskodnak hozzátartozói igazi szerető gondoskodással a tönkre ment festőröl.

De ez a második boldog családi élete sem tartott sokáig. 1662-ben elveszti Hendrickjét, 1668-ban pedig fiát, Tituszt; s csakhamar ő maga is követte őket, 1669 október 4-ikén örök álomra hajtotta fejét.

Azt vetették szemére, hogy művészetében nincs nemesség, előkelőség. Valóban, ha az antik görög, vagy a renaissance Rómájának mértékével mérünk, el kell ismernünk, hogy Rembrandt a klasszikus körvonalaknak nem volt mestere. De ha művészi alkotásának egészét tekintjük, első sorban azokat a műveit, melyeket nem megrendelésre, hanem tisztán művészi ihlete sugallatára alkotott, el fogjuk ismerni, hogy művészete minden ízében nemes.

Mert a nemesség nem csak a formaszépségben , a szép vonalakban nyilatkozik meg. Rembrandt egész működésének tárgyául a természetet, az embert választotta, annak érzéseit, gondolatait vizsgálja, azt állítja szemünk elé, azzal indít meg minket. S ha ebből a szempontból nézzük Rembrandtot, meggyőződünk arról , hogy ő, a kit szeszélyes, felületes festőnek tartottak, a legnagyobb idealista , a festő-bölcselők között a legnagyobbak egyike.

Ha mélyebben belehatolunk műveibe, tudunk olvasni belőlök, látni fogjuk, hogy képei, metszetei és rajzai is befejezett művek, megmond bennük mindent, a mit mondani akart.

Rembrandt, - irja Fromentin, - a szó szoros értelmében összahasonlíthatatlan, nem hasonlít senkihez sem, s nem tűri meg a téves összehasonlítást, melybe belekényszerítik, és összehasonlíthatatlan abban az értelemben is, hogy azokban az értékes vonásokban, melyekben kiváló, nincs hozzá hasonló, és úgy vélem nincs vetélytársa.” Dr. Erdey Aladár.