Pénzintézeti reform

A pénzintézeti reformkérdés irodalmában, amely néhány vidéki takarékpénztár bukása óta rengeteg méreteket kezd ölteni, tisztességes helyet foglal el az az irat, amelyet most tett közzé erről a tárgyról Kovács János, a Szabadkai közgazdasági bank főkönyvelője.

Tisztességes helyet azért, mert a gyakorlati téren működő szakember reális fölfogása a gondolkodás módjának bizonyos egyszerű józanságával egyesül benne, aminek eredményeként azután olvashatunk a füzetben a pénzintézeti kérdés köréből vett egynehány olyan találó megfigyelést, a részletekbe menő egy pár oly sikerült javaslatot, amelyeket nem adnánk oda nagyon sok, ezen a téren megjelent munkálatért, ahol megtaláltunk mindent, az elmélet és a külföld intézményeinek beható és részletes ismertetést, csak épen egyet nem: a hazai pénzintézeti gyakorlat ismeretét és átértését.

Amikor azonban az újonnan megjelent füzetkének ezeket az előnyös kvalitásait szívesen elismerjük és azt épen ezért minden, a tárgy iránt érdeklődőnek elolvasásra igazán melegen ajánlhatjuk, egyszersmind sajnálattal ki kell azt is jelentenünk, hogy azt a tervet, a melyet ő a pénzintézeti probléma megoldása – egyes helyes részlet-javaslaton kívül előad – célhoz vezetőnek megvalósíthatónak nem tartjuk.

Ez a terv a következő:  Az összes magyar pénzintézetek – bizonyos kivételektől eltekintve – köteleztessenek a „Hazai pénzintézetek központi szövetkezetét” megalakítani és abba belépni úgy, hogy minden pénzintézet saját tőkéjének minden 100.000 koronája után köteles legyen 1 üzletrészt – de összesen legföljebb tizet – jegyezni. A tagok ezenfölül még üzletrészük ötszöröséig szavatolnának. A szövetkezet célja a terv szerint első sorban az lenne, hogy folytatna minden üzletágat, amely csak magyar bank keretében létezik.

---

Ezenfölül azonban a tervezet ellenőrizné a kötelékébe tartozó pénzintézeteket és ebből a célból jogában állana az intézetek ülésein kiküldötte által résztvenni, azok könyveit revizorok által megtekinteni, bármily könyvelési adatot, információt tőlük bekövetelni, szóval az ellenőrzést a legteljesebb mértékben gyakorolni. A szövetkezeti tagok tartoznának tiszta nyereségük 1-2%-át évenkint a szövetkezetnek beszállitani.

Ebből az alapból az intézet tönkre menése esetén először a szövetkezet követelése lenne biztosítandó, másodsorban azonban fizetési zavarokkal küzdő vagy épen csődszélén álló pénzintézetek megmentése, vagy nyugodt felszámolása válnék igen sok esetben lehetővé azáltal, ha a központi szövetkezet egy tekintélyes, eddig nem ismert összeggel szaporitaná az aktivát.

A tervezet továbbá a szövetkezet hatáskörébe utalná azt is, hogy feloszló pénzintézetek záloglevél tartozását a biztositéki alappal, valamint az ezek fedezésére szolgáló jelzálog kölcsönökkel együtt átvegye és addig is, míg megfelelő alkalmas pénzintézet az átvételre nem jelentkezik, tovább kezelje, vagyis a jelzálogkölcsönökre a befizetéseket elfogadja és ebből a záloglevél szelvényeit beváltja a kisorsolást eszközli, a kisorsolt zálogleveleket visszafizeti.

Fontos szerepet juttatna csőd esetén is a szövetkezetnek, amely egy kettős bizottság által eszközölné a csődvagyon likvidálását. Végül a szövetkezetre bizná a tervezet az intézetek összes nyugdij alapjainak kezelését és így egy központi nyugdijintézet létesítését.

A legkomolyabb, mert gyakorlatilag kivihető része a tervnek az, amely a szövetkezetnek a tagok ellenőrzésének jogát és hivatását juttatja, ezen a téren tényleg lehetne üdvös eredményt elérni, lehetne olyan szervezetet létre hozni, amely egyfelől biztositaná a pénzintézetek függetlenségét, másfelől lehetővé tenné az intézetek ügyködésének bizonyos ellenőrzését.