A JAPÁN BIRKÓZÁS

A mult napokban sokat írtak a lapok arról, hogy Párisban nagy feltűnést keltett néhány japán birkózó, a kik nagy közönség jelenlétében legyőzték a legerősebb és legügyesebb európai czirkuszi birkózókat egy sokak által rejtelmesnek tartott módszer segítségével, melyet japán nyelven dzsiu-dzsiczu-nak hívnak.

Ez az eset felhívta sport-űző közönség figyelmét is a japán birkózásra, mely Amerikában már mintegy egy év óta ismeretes s az effélék iránt nálunknál jobban érdeklődő amerikaiak közt sok hívet talált.

Maga az Unió elnöke, Roosevelt is, mint a lapok írják, tanulta a dzsiu-dzsiczut, az egyetemek sportkedvelő ifjúsága pedig, - melynek leghíresebb birkózó és boxoló championjait a kis termetű, czingár japán mesterek mindjárt az első mérkőzéseken tönkrevették – nagy hévvel adja magát az új mesterségre.

Mi tehát ez a dzsiu-dzsiczu? Erről már számtalan ujságczikk jelent meg, de oly részletes és pontos tájékoztatást még eddig senki sem adott róla, mint legújabban Irving Hancock két e tárgyról megjelent könyvével. Hancock mint amerikai hírlaptudósító négy ízben töltött hoszszabb időt Japánban.

A dzsiu-dzsiczu szó maga Hancock szerint izomtörést, izomfárasztást jelent. Maga a fogalom magába öleli a japán testi nevelés egész rendszerét. Keletkezése az ősidők homályába nyúl vissza, a szamurai harczos nemesség fénykorába, a mikor a szamurai férfinak egyéb dolga nem volt, mint harczban a hazáért küzdeni, békében harczra készülni.

---

Ez a készülődés nemcsak abban állott, hogy a fegyverforgatásban gyakorolták magukat. hanem abban is, hogy megtanulták fegyvertelenül, puszta kézzel elbírni az ellenfelet. A századok folyamán e gyakorlatokból egész apróra kidolgozott rendszer lett, mely magában foglalja a test minden részének harmonikus edzését, a győzelemhez szükséges erkölcsi föltételek megszerzését s a harcz közben felhasználható hatásosnál hatásosabb fogások százait.

A dzsiu-dzsiczu-ban nem a sport-szempont, vagyis a test edzése és erősítése a főczél, hanem az önvédelem; azért tanulják, hogy bármikor, bármiféle támadással szemben meg tudják védeni magukat. A gyakorlatok alapelve az, hogy a gyöngébb ember is le tudja győzni az erősebbet ügyessége és gyakorlottsága által.

A japán férfi – sőt igen gyakran nő is – már gyermekkorában elkezdi a dzsiu-dzsiczut tanulni. Az első időben kizárólag teste megedzésével foglalkozik s az erre vonatkozó szabályok és gyakorlatok meg vannak határozva a legapróbb részletekig.

Külön fogások vannak a kézcsukló, az alsó kar, a könyök, a nyak, a láb egyes részeinek, szóval a test minden egyes porczikájának edzésére s a további, már a valóságos küzdelmet tanító fogásokat is úgy gyakorolják be, hogy a két egymással küzdő fél közül az egyik tanulja a fogásokat, a másik pedig elhárításuk módját s ez alatt izmaik, idegeik, csontjaik is megerősödjenek.

E gyakorlatok közben pl. a gégéjük úgy megedződik, hogy a legerősebb szorításnak is ellenáll. Mondják, hogy a dzsiu-dzsiczunak egy-egy mestere bármikor elbír a torkán egy keresztbe fektetett bambuszrudat, melynek mindegyik végén egy-egy jól megtermett ember ül.

Külön hosszas gyakorlattal keményítik kifeszített tenyerük alsó élét, mert sohasem ököllel ütnek, hanem a tenyerük élével, a minek az az előnye, hogy az ütés hatásosabb, mert ereje kisebb felületen oszlik el.

Rendkívül elmés módon használják fel az anatomiai ismereteket oly formán, a hogy a mi öklözőinknek és birkózóinknak eszükbe sem jut. Tudja mindenki, hogy ha pl. a könyöke csúcsának bizonyos pontját csak gyönge ütés éri is, ez igen erős fájdalmat okoz s az egész kar elzsibbad.

Ilyen könnyen sebezhető pontja több is van a testnek; a dzsiu-dzsiczu mívelője ezeket mind nagyon jól ismeri s bármely pillanatban képes egy ily helyre irányzott csalhatatlanul találó ütéssel vagy csak nyomással is harczképtelenné tenni ellenfelét, sőt – ha élet-halálharczról van szó – meg is ölheti.

A beavatottak tíz olyan ütést tudnak, a melyek föltétlenül halálosak; hogy ezek miben állanak, az az ő titkuk, mert elérhető okokból óvakodnak attól, hogy nyilvánosságra hozzák őket. Az ismert ütések között is sok nagyon veszedelmes van, így pl. ha a nyakszírt egy bizonyos pontját, a hátgerincz tövét, a vesét stb. a tenyér megkeményített végével jól megütik, nagyon könnyen halálos vége lehet a dolognak.

A gyakorlatokat nem külön ruhában vagy nekivetkőzve, hanem rendes viselő ruhában végzik, mert helyesen azt tartják hogy ha az embert éjjel egy utonálló megtámadja, ez nem várja be, a míg kellően neki vetkőzik, hanem úgy kell vele szembeszállni, a hogy az ember épen van. Mert bármi körülmények között, bármi támadással szemben helyt állni s a támadót legyőzni,ez a dzsiu-dzsiczu czélja. Botot, fegyvert nem használnak soha, de azt igen jól megtanulják, hogy mikép kell az ellenfél kezéből a fütyköst vagy revolvert kicsavarni, mielőtt még árthatna vele.