A beszéd az ember legsajátosabb működése, melynek ismerete, törvényeinek megállapítása mindenkor a legnagyobb mértékben foglalkoztatta az emberiséget. Hiszen műveltségünknek alapját egészen a legújabb korig jórészt ez képezte: a nyelvtudomány. A mint a természettudományok fejlődtek, mindinkább előtérbe lép az emberi tudás ezen ágának is természettudományi vizsgálata.
És bizonynyal ez van hivatva a beszéd fejlődéstörténtetének megállapítására. A hangszervek mozgásai beszéd közben azonban oly bonyolultak, hogy kikutatásukra több vizsgálati módszer alkalmazása szükséges. Beszéd közben mozog ajkunk, nyelvünk, a szájpadlás és a gége, gyakran a kifejező izmaink is. Azután az emberi beszédnek sajátos jellemzői vannak, melyek határozottan megkülönböztetik a hangszerek hangjától.
Ezért nagy kérdés az, hogy mi az emberi hang igazi természete és hogy mi a több szótagból álló szavak physikai összetétele?
Láthatjuk tehát, hogy a kisérleti phonetikának nagy tere áll nyitva a kutatás előtt s ez nemcsak tudományos, de gyakorlati szempontból is érdekes. A tárgy természeténél fogva úgy látszik, hogy e problémák tárgyalására a graphikus módszer a legalkalmasabb.
1875-ben Havet és Rosapelly kisérleteztek Maray tanár párisi laboratoriumában; ők egyidejűleg figyelték meg a levegő nyomását az orron, az ajkak mozgását és a gége rezgéseit. E czélra szolgáló berendezésüket alkalmazták ezen mozgásoknak a Marey dobjára való átvitelére, a melyet úgy helyeztek el, hogy a befeketített dob felületén három egymás fölött álló görbe rajzolódott le, mely görbék az illető szervek mozgásainak lefolyását, tartamát és intensitását tüntették fel.
Ez a módszer a mássalhangzókat jellemző rajzok nyerésére alkalmasnak bizonyult de a magánhangzókra alkalmazva igen is egyforma eredményeket adott.
Érdekes megemlíteni azokat a törekvéseket, melyeket physikusok és physiologusok tettek, hogy megkapják a hang, illetve beszéd okozta nyomásokat a levegőben. 1858-ben Leon Scott feltalálta a phonautographot. (5. ábra) Ősformájában igen tökéletlen rajzokat adott ez a szerszám, de mégis igen érdekes, mint a phonograph előfutára.
Sokat javította a phonautographot a páris Kőnig Rudolt. Donders használta először magánhangzók vizsgálatára 1868-ban. Nemsokára ezután Barlow készített hasonló eszközt, a logograph-ot.
A logograph különben csak a mássalhangzókat mutatja, a magánhangzók rajza igen tökéletlen. Még pontosabb jelzőkészüléket kerestek, és Schneebeli 1878-ban a 8. ábrán látható készüléket szerkesztette.
Hensen eyg „beszédiró” (Sprachzeichner) nevű, igen érzékeny műszert szerkesztett a hártya finom rezgéseinek mérésére. Rögtön megérthetjük ezt, ha megnézzük a 11, 12 és 13. ábrákat. Wendeler ezzel az eszközzel igen értékes méréseket végzett mássalhangzókon, Marteus magán- és kettőshangzókon, Pipping magánhangzókon.
Az Edison 1877-ben feltalált phonographja, s Edison, Graham Bell és másoknak azon tett javításai lehetővé tették ezen eszköz alkalmazását a phonetikai vizsgálatokra. Fleeming Jenkin és Ewing 1878-ban módot találtak a phonograph dobjának lemezén levő lenyomati görbék lejelzésére, s ezeket a görbéket harmonikus analysisnek vetették alá.
Tehát három elméletünk van: 1. a Helmholtzé (ma már megczáfolva), hogy a részhangok magassága az alaphangénak egyszerű többszörösei; 2. Helmholtz második elmélete, hogy a jellemző részhang magassága állandó, és az alaphang magasságával meghatározott viszonyban áll; 3. a Hermann elmélete, mely szerint a jellemző részhang magassága nem egészen állandó.
De az új phonetikai kutatásoknak a hangzók tanulmányozása nem egyedüli eredménye. Napjainkban kiváló tudósok, mint Pipping, Scripture, Llyd, a mássalhangzókat elemzik. Meyer a Hermann laboratoriumában a beszéd szóinak, szótagjainak és mondatainak magasságát tanulmányozta. Marichelle ugyanezt phonographikus rajzokkal teszi.
A tárgynak gyakorlati értéke abban van, hogy a megszerzett ismereteket képessé teszik a süket-némák tanítóit arra, hogy tanítványaikat beszélőszerveik használatára úgy taníthassák meg, hogy azok elkerülhetik azoknak a némáknak monoton beszédmódját, a kik csak az ajakmozgás megfigyeléséből tanultak beszélni.
Még csak a Jespersen kiváló monographiáját kell felemlítenünk. Ez a phonetika tanulmányozásának egy a hangokat jelző tudományos nomenclatura által való megkönnyítése, úgy, hogy a mint a vegyész betűkkel és ábrákkal jelzi egy összetett test minőségét, úgy a phonetika tanulmányozójának is legyenek jelei egy szó hangjainak kifejezésére. Mellville Bell látható jel-beszéde egy hang kiejtésénél szükséges physiologiai mozgásokat vagy felveendő állásokat tartalmazt.
Egy fénykép-museum felállításáról, a mely a múlt törekvések látható mutatója lenne, sokszor beszélnek. A photographia épp úgy fentartja az elmúlt idők tüneményét, mint az írás a letünt korok gondolatait; az a látásnak, a mi az írás a godnolatnak. S ha van közöttük különbség, az a fényképezés javára szól. Az írás alá van vetve oly conventióknak, a miktől a fényképezés szabad; az írás valamely nemzet nyelvén, a kép az emberiség nyelvén szól.
De ha kell lenni a szem számára fénykép-museumnak, miért ne legyen a fül számára phongraphokból álló hang-museum? Mily kevéssé ismerhetjük megirott jellemzésekből az ó Sanskrit hangzását, vagy hogy hogy hangzott a Demosthenes görög, a Ciceró latin beszéde! Nem volna e fölötte érdekes különböző régi kiejtéseket és nyelvet hallani?
Minden tájszólást fel kellene venni és félretenni jövő épülésre, s ekkor megtettük a fülnek azt, a mit megtettünk a szemért. Ily phonographikus felvételek gyűjteménye a nyelvtudományt is kétségtelenűl előre vinné.
